Irodalmi Szemle, 1997

1997/6-7 - ARCOK ÉS MŰVEK - Bertha Zoltán: Bálint Tibor írói pályája

ARCOK ÉS MŰVEK

BERTHA ZOLTÁN

Bálint Tibor írói pályája

i.

„A szülőföld lebegő teknő a bodzabokrok árnyékolta malomárok vizén, és boldog sejtés, hogy (...) egyszer kijutok majd a végtelen kék tengerre.” „A szülőföld három szem sárga szilva egy fekete sírkőlápon, és az a gyerekes meggyőződés, hogy miközben a kövön átmelegedett gyümölcsöt majszolom a házsongárdi temetőben, dédnagyapáim húsából táplálkozom, akikhez lenyúlik a szilvafa gyökere.” „A szülőföld hársillatú szorongás, egy kép, amely fölidézi, hogy ott kuporgok a Farkas utcai vén fa lombjai között (...).” „A szülőföld az ősi református kollégium, amelynek ablakában sápadtan izzó arccal könyököl Apáczai Csere János.” „A szülőföld Mátyás király csizmája, amelybe oly félénk kíváncsisággal pillantottam bele, akár egy vulkán kráterébe (...).” „A.szülőföld az a város, ahol egyszer én is harangoztam, a Szent Mihály-templom tornyában csimpaszkodva a súlyos kötélbe” — vallja szerelmes-noszalgikus elfogódottsággal Bálint Tibor szülővárosáról, Kolozsvárról; arról az erdélyi miliőről, amely az író számára egyszerre jelent felnevelő életközeget, bensőséges légkörű élményhazát és igézetes művészi ihletforrást. Külső és belső tájat, amelynek költői vétetésű felidézése, varázslatos elevenséggel és meghittséggel történő megjelenítése Bálint Tibor prózaírói életművének különös sajátja, jellegzetesen egyéni értéke.

Ez a világszemléleti és életábrázoló artisztikum egyrészt a mély értelmű történelmiségben és erdélyiségben gyökerező erkölcsi önismeretnek az egyedi és közösségi távlatait látomásteremtő fantáziával átszínező, újrafestő törekvésből fakad. A bővérű valóság tarka panorámába sűrűsödik, a sokarcú realitás dús ké- piességgel-szemléletességgel stilizálva árad; s ez a hagyományos erdélyi magyar próza morális töltésű sorslátásához, lírai-metaforikus nyelvezetéhez és atmoszférájához illeszkedik. Másrészt pedig a sokféle egyéb próza-poétikai tradíció szuverén ötvözéséből ered a Bálint-epika markáns művésziessége: a dokumentatív-szociografikus népi realista vagy munkásirodalmi örökséget (Móricz, Nagy Lajos, Asztalos István, Nagy István, Gorkij hatását) vagy az újromantikus szubjektivizálás, a „tündérivé” lirizálás, a kalandossá anekdotizálás — Krúdy, Kosztolányi, Gelléri, Karácsony Benő — mintáit is feldolgozó összetettségből.

Ez a világképi, művészfelfogásbeli tágasság volt az induló írónak és egész nemzedékének (az első Forrás-generációnak) az alapmagatartása és ambíciója a sematizmus hosszúra nyúlt periódusát fokozatosan lezáró hatvanas évek folyamán: a világirodalmi ösztönzések, a modernista formanyelv lázas asszimilá-