Irodalmi Szemle, 1997

1997/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet — Nobel Iván: A túlélés esélyei

Erdélyi Erzsébet — Nobel Iván

A nyugati magyar irodalom életének huszonnegyedik órájában vagyunk tehát. A második generáció már alig, a harmadik meg jószerival egyáltalán nem beszéli a magyar nyelvet, amely nélkül természetesen nincs magyar irodalom. Ebből a szempontból bizonyos fokozatosság figyelhető meg. Néhány alkotóra a kétnyelvűség oly módon jellemző, hogy verset csak magyarul írnak, de novellát, esszét, tanulmányt idegen nyelven is. Kibédi Va ga Áron így látja ezt a kérdést: „Verset csak magyarul írok, mert az az érzésem, hogy csak anyanyelvén kapja meg az ember azt a természetes bizalmat a nyelvhez, és a nyelv által a világ megközelíthetőségéhez, ami a költészethez alapvetően szükséges. Van példa a világirodalomban a regény- és színdarabíróra, aki kilép anyanyelvéből, és más nyelven alkot maradandót, mint például Joseph Conrad vagy Ionesco, de költőre nincs. A vers nyelvibb, mint bármilyen más műfaj: Isten teremtette a világot, és az első alapvető munkát, a megnevezést azután a költő végzi el. A többi műfaj később jön, magyaráz, értelmez, gyönyörködtet, lelkesít.” Kivétel azért akad, például Kabdebó Tamás, akinek kétnyelvű verseskötetei is vannak, vagy „az északi szófuvaros” Thinsz Géza, aki svéd nyelven is alkotott és publikált.

Nem elhanyagolható érték az a tevékenység sem, amely a magyar irodalom népszerűsítését tűzte ki célul, mint például Sárközi Mátyás híres magyarokat bemutató Prominent Hungarians-je, Kabdebó Tamás és Makkai Ádám kiadásra váró angol nyelvű Hét évszázada, Thinsz Géza svédül is megjelentetett magyar költői antológiája vagy Gömöri György — Szirtes György frissen megjelentetett antológiája, a 35 magyar költőt angolul megszólaltató The colonnade of Teath. A magyar kultúra számára még azok sem teljesen elveszettek, akik már nem magyarul írnak, mint például Arnóthy Krisztina vagy Nyíri János, bár, ahogyan ezt a Puerto Ricóban élő Ferdinandy György is észrevette, a nem anyanyelven írók gyakran elcsúsznak a sikerirodalom irányába.

Könnyebbnek tűnik azok helyzete, akik anyanyelvi környezetben élnek és alkothatnak, van olvasójuk, közönségük, kritikusuk. Nem érzik tehát azt, amit Czigány Lóránt találóan így állapít meg: a magyar író „az olvasók hiánya miatt olyan színésznek látja magát, aki üres nézőtér előtt játszik.” „Gyökérte- len a zászló nyele” — ahogy Horváth Elemér írja. Ezt a sort Czigány Lóránt az 56-os nemzedék emblematikus metaforájának tartja. Azt is megállapítja, hogy „...a nyugati magyar költő számára a szó az a hamuban sült pogácsa, melyet egy életre kell okosan beosztani, s úgy kell gazdálkodni vele, hogy a készlet ne fogyjon, hanem inkább gyarapodjék.”

A gyarapítás sokféle módjával találkozhatunk egy-egy írói műhelybe bepillantva.

Ferdinandy György így vallott erről: „A hatvanas évek közepére egészen nyilvánvalóan kiderült, hogy ha magyar író akarok lenni, elengedhetetlenül szükségem van arra, hogy napi nyolc órát csak ezzel foglalkozzam. Márai azt jósolta, hogy a nyelv meg fog kopni, el fogunk felejteni magyarul, „ lehull a nevedről az ékezet", és még sorolhatnám a sok negatív jóslatot. Nekem az volt az érzésem, hogy ezt meg lehet akadályozni, ez ellen sziszte