Irodalmi Szemle, 1997

1997/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Erdélyi Erzsébet — Nobel Iván: A túlélés esélyei

A túlélés esélyei

matikusan kell harcolni, mégpedig úgy\ hogy magyarul olvasok és magyarul írok. Nem mindig az Élet és Irodalmat olvastam, vagy a Kortársat — azt is természetesen. De gombatenyésztésről, libatömésről, számítógépes technikáról szóló magyar szakkönyveket is, amiket be tudtam szerezni, mert végeredményben a szókincsét így bővíti az ember. Nem azzal, hogy hozzá hasonló írónak a hozzá hasonló szókincsét rágja újra végig. Hát én ezt csináltam: a szakkönyvekből aláhúztam az ismeretlen szavakat, és kiírtam magamnak.”

Határ Győzőt szóteremtő szándékáról faggattuk, s ő ezt válaszolta: „Nyugaton lemaradtam a nyelvről, és nem annyira szóteremtő szándékról van szó, hanem inkább arról a szerencsétlen érzésről, hogy idegenben hogyan lehet pótolni azt, amiről nem szabad lemaradni. Ezért összevissza olvastam olyasmit, amiben esetleg találok valamilyen ma született kifejezést. Londonban úgy olvastam, hogy szószedetet készítettem, és ha valami új szót találtam, eltettem a fülem mögé; és megtanultam használni. És nemhogy újítottam volna, hanem próbáltam lépést tartani. Tanultam a nyelvet. Én nem tudok semmit, a nyelv tud mindent."

Természetesen, hogy a legtöbb emigráns költőnél — nyíltan vagy burkoltan, sűrűn vagy elvétve — előkerül a hazavágyódás, a nosztalgia, az idegen- ség motívuma. Márainál a Mikó utca hét gesztenyefája váltja ki a sóvárgást az otthon után, Ferdinandy György számára a trópusokról minden hajnalban az Érdi útra nyílik a kilátás, és igen nehezen viseli az évszakváltás hiányát. Horv

áth Elemér verseiben is ott kísért a rábaközi táj, a szarkaláb kékje, a pipacs pirosa, és van, amikor szinte dühvei tör ki belőle az elkeseredés, mint például a Halovány csillag befejezésében: „s nincs egy rühes sarok, amit hazámnak hívhatnék”. A kettős kötődésben élő ember életérzését nagyon szépen megfogalmazta András Sándor is, aki a gyönyörű Kaliforniáról ilyen vallomást tesz: „Szeretem, taszítva vonz.” Meg is magyarázza ezt a furcsa paradoxont: „Mielőtt megházasodtam, nagyon szép helyen laktam, Berkeley-ben, a dombon, ránézve a San Franciscó-i öbölre, az Aranykapu-hídra. Csodás, gyönyörű volt a hely. Csak úgy adódott, hogy a domboldalon minden, ami zöld volt, örökzöld cserje volt. És egyszer rájöttem, hogy engem elfáraszt, hogy minden levél kemény, szükségem volt a lágy levelekre. A fauna milyensége nagyon fontos, hogy olyan zöld vegyen körül, amilyenben én fölnőttem.”

A hazavágyás, a hazatalálás gondolata ezeknél a költőknél már nem azt jelenti, amit Márainak jelentett. András Sándor a híres Novalis-mondatot idézi: „Hova vezet az út, mindig haza.” de ugyanakkor hozzáteszi: „De az ember soha nem érhet haza.”Mohamód kell tehát élni. „Amíg az ember tudatában van annak, hogy valahova megy, ahova nem érhet oda, mert az nem arra való, hogy odaérjen (semmiképp sem a földön), addig rendben van az elméje. Amikor azt hiszi, hogy a megérkezés lehetséges, rögtön jönnek a legkülönfélébb diktatúrák, amelyek ezt deklarálják. Mert mást nem lehet csinálni, csak deklarálni. Már csak azért sem, mert nem vagyunk halhatatlanok. Megérkezés nincs.”