Irodalmi Szemle, 1997

1997/6-7 - Eduard Hurban: A magány röpke pillanatai

EDUARD HÚRBAN

A magány röpke pillanatai

A meteorológusok előrejelzése mára se vált be, állapította meg Eman, amikor az előadás után a villamosra várakozott, hogy eljusson a vállalati szállásra. A hideg, esős idő egy idegen városban cseppet sem kellemes, főleg, ha az ember a szolgálati útra nem visz magával esernyőt. Újat venni meg nem akar, sajnálná rá a pénzt, mert otthon már van három is.

De különösebben nem zavarta a dolog. Sőt a tegnap történek föleleveníté- se közben a környezete is érdekelni kezdte. A tegnapi élmények, benyomások annyira beleivódtak, hogy azokat ma vagy a közeli napokban semmi sem tudná elfeledtetni, beárnyékolni. A szolgálati kötelességei, az új ismeretek mindenekelőtt a technikai jellegű ismeretek birtoklásának a vágya hozta ebbe a városba, de egészen más jellegű ismereteket is szerzett, melyeket nem keresett, melyekre nem számított. Ez bizony, ki is billentette egy kicsit a lelki egyensúlyából. Ebben keresendő az oka tétovázásának, tanácstalanságának, amely szinte bénítólag hat nyelvére, s mindez, bizony, egészen másnak is tűnhet, csöppet sem hízelgőnek. Az ő korában! Hiszen már nős fia, serdülő lánya van. Igaz, már" évek óta egyedül él.

Helyzetével már megbékélt, megszokta, úgy vette sorsát, mint elkerülhetetlent. Valahol olvasta egyszer azt a bölcs mondást, hogy a legboldogabb az a férfi, aki megtalálta álmai asszonyát. Nyomban utána az következik, aki egyedül él. E szavak igaz voltáról már többször is meggyőződött. Hisz partnernőből nem lenne hiány. Csak hát ebben a korban, amikor már inkább az ész, mint a vágy és az ösztön dönt, nem olyan könnyű találni valakit.

A tegnapi nap egészen más volt. Ünnepnap! Nemcsak azért, mert sütött a nap, szinte csalogatta az embert az utcára. Igen, az utcákat rótta. Még kávéházban is volt. Jarkával. S a városból hazamenet nagyon boldog volt. Mert tapasztalta, hogy legalább valamicske olyan ebben az életben, mint amilyennek lennie kell. S ez kedvező hatást, a megelégedettség érzetét váltotta ki benne. És feltette a kérdést is magában: Tudatában van ez az asszony (két gyermek anyja) saját értékének? Tudja, mit ér? Aligha. A Gerlachfalvi-csúcs sem tud semmit festői szépségéről, sziklás fenségéről. Mered az azúrkék ég felé, akár szép, akár rút az idő, nem törődve a számára idegen érzelmekkel, vágyakkal, amelyeket látványa felidéz.

Tegnap az előadás után úgy adódott, hogy együtt utaztak Jarkával a város-