Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - KORTÁRSAINK - Ágh István: Hol vagyok otthon?
Ágh István És miért nem jelenti ki Czine Mihály úr. hogy jó költő vagyok? És miért nem nyilvánítja ki Kányádi költő úr, hogy én jó költő vagyok? És az isten szerelméért: Csoóri Sándor miért nem írta meg nekem, hogy rossz vereseket írok? És, mondjuk, Juhász Ferenc miért nem közölte velem, Hogy a világon vagyok??? — kérdezi nagyképűtlenül. Nem a megnevezettekre gondol itt személy szerint, inkább konkretizálni akarja a pusztába kiáltott kétségbeesést. Biztosan válaszolna mindegyik, ha eljutna hozzájuk a hangja. Ennek a kivételezettségnek én már huszonnyolc éve örülhetek. Véletlenül, mégis valami elrendelés szerint ismertem meg a verseit az akkori kerítésekkel szabdalt magyar térben, ahol csempészárunak számított a hivatalosan nem engedélyezett szellemi érték. Ez ellen működött hatásosan a könyvtárosoknak szóló Új Könyvek című lap, a hivatalos listák ellenében ajánlották az igazi irodalmat. Onnan jutott hozzám, nekik írtam a Tériszony című kötetről. Tetszőleg és bátran ajánlottam a magyar költészet barátainak, mert nemcsak kiváló költő, hanem valami olyan életérzést is közvetít a kisebbségről, úgy erősíti felelősségünket, hogy végletekig kimondja kiszolgáltatottságát, cselekvésre, résztvevő szeretetre késztet. Egy csattanás a homlokod mögött — és nincs virág, és nem lesz zúzmara — és nincs kavics, se zöld, se színtelen, és barátaid köddel tömik el lábbad nyomát A szürke latyakban. Azóta is így! És hogy lehet ezt kibírni? A sorsából kaktusz-tövist, kemény kosszarvat növesztve. Kimondva győzi a retteneteset, fekete humorral, szatira-éllel véd, vág, szellemes, könnyed, holtfáradt, a gyávák deviánsa, elárusítja a zsibvásáron az egész világot, érzelmesség nélkül nosztalgikus, avantgárd a konzervatívnak, konzervatív az avantgárdnak, hagyja magát szeretni, nem szeretni, állandóság rögzíti változásait, absztraktvázú és lomb-kerek, mint egy diófa Egyedül a mezőn, és megajándékozza a sors játékos madarakkal, nőszárnyas történetekkel, fura vándorokkal, vagyis gyerekfantáziával, gyerekversekkel, az életképek karcolataival, fekete kutyával, akitől a Duna megfeketedik, nőkkel, akiket bolondokként hazudnak el tőle. Boldog boldogtalan. „Jönnek a ködben félénken, mint régen, e vad tékozlót, jaj, meglelik-e?” Megtaláltunk, Lajos. Isten éltessen!
