Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Kósik Andrea: „A titokhoz vezető út: vállalni a létet...”
KÖNYVRŐL KÖNYVRE ban különböző oldalakról, helyzetekből, történetekből és elmélkedésekből megközelít: az élet értelmének nagy kérdései — az élettel a reménytelenség áll szemben, a reménytelenséggel a mégis-küzdelem, a mégis-küzdelemmel a halál, a semmi... De nem csak ez a novella alkotja a főtengelyt. A hatodik és kilencedik körülbelül szintén arányosan és a közepe felé sűrűsödve tűnik ki a többi közül. Ezt a két írást ars poeticaként is felfoghatjuk. Hiányzik belőlük az összes többi novellában jelen lévő főhősre, Kelemenre való név szerinti utalás. Ez még persze nem ok arra, hogy különleges helyre emeljük őket, főleg, ha úgyis tudjuk, hogy Kelemen is csak vagy maga az író, vagy ugyanolyan ember, mint e két novella főhőse. Azért érzem őket az író hitvallásának, mert egyrészt: öntudatos fölénnyel vágja az életét korlátozóik) arcába szelleme szabadságát (A kifogott hat), másrészt: a „mindent megírok s kiabálók” indulatával és váteszi szerepében vallja: „állandóan beszélnem kellene... Végtelen mondatokban elmesélni az utánam jövőknek, milyen érzés volt itt élni...” (A szavak, fogságában éltem). Hajdú valóban nem éli, hanem érzi az életet. Az érzést pedig nem történetiséggel, hanem gondolatisággal lehet kifejezni. Ezért van az, hogy írásaiban kevés a cselekmény, inkább csak megvillant egy helyzetet vagy életképet, de az elmélkedés mindig jelen van. Vagy dedukál: gondolataiból átsiklik egy történetre, hogy igazolja elméletét (Az eszmélés, Az éjszaka); vagy indukál: a történetből vonja le gondolati következtetéseit (Ember a városban, Ki gyilkol?, A kifogott hal, Rovarok, férfiak. és nők, A nappal). Némelyik írása úgy hat, mintha a befejezés külön állna. Megvolt a történet, és a végére odateszi a hozzá tartozó filozófiai elméletet az „eszmei mondanivalót”(?), a leszűrt következtetést, vagy a címet megvilágosító magyarázatot (Ember a városban, Ki gyikolP, Az eszmélés felső része], Az események zuhatagában, A kifogott hal, A semmiben tapogatózva). Ezzel talán túlságosan elkényezteti az olvasót. Ki kell azonban emelnem a Ki gyilkol? című írást, amely a kötet egyik legsikerültebb darabja. Ez az a novella, amelyben a cselekmény a leginkább letisztultán tárul elénk, ami nem azt jelenti, hogy nem ad okot az elmélkedésre. Az sem biztos, hogy erényét a cselekményességnek köszönheti. Inkább a művészi megszerkesztettségnek, az események leheletfinom egymás mellé helyezésének, amellyel egymásra utaltatja őket, az olvasót pedig rávezeti a sorok között való olvasásra. A novella fele Győry Attila: Az utolsó légy című írását juttatta eszembe. A legyek ott is értelmes emberi lényekké nőttek, a kiszolgáltatottak szimbólumaivá, akárcsak Hajdúnál. A novella második részében azonban kiderü' Hajdú leszűkítette az általában kiszolgáltatott emberek csoportját, helyben és időben konkretizálta, de ezzel életszerűbbé tette őket. Pedig szó szerint csak fél szavakkal utalt a konkrétumokra: „PRA V...196...augusz .28". A cinikus befejezést pedig nem kell magyarázni azoknak, akik ismerik a ’68 utáni Csehszlovákia vagy a többi elhallgattatott bábállam történetét. Visszatérve a kötethez, van még itt „néhány" érdekesség. Például, ahogy az író két novellát összekapcsolt. Az eszmélés és a Kacsázás akár egy novella is lehetne. Az eszméiében a dedukciót alkalmazza: első felében Kelemen elméi-
