Irodalmi Szemle, 1997

1997/5 - VITA - Hozzászólások Grendel Lajos Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén című írásához - Duba Gyula: Irodalmunk a (történelmi) időben

Érték és mérték a kortárs szlovákiai magyar irodalomban

Amely múltat Grendel Lajos utólag így minősít: „A szlovákiai magyar irodalom nagyepikusai elhitték, amit a marxista kultúrpolitikusok és ideológusok állítottak a történelem fejlődéséről és értelméről, a világ értelmezhetőségéről, a társadalomról, a nyelvről, emberről, szabadságról és szükségszerűségről, a nemzetek vagy még inkább a társadalmi osztályok küldetéséről a történelem értelmének beteljesítésében!" Ilyen szemlélet önál- lótlan és kritikátlan bábnak látja-láttatja az írót. Nem tudom, ki mit hitt el, Kö- zép-Európában mindenesetre nem kellett marxistának lenni, különösen a kisebbségi embernek, ahhoz, hogy a történelem súlyát és az idő mélységeit megérezze, s a sorsszerűség erejét megsejtse. Drámaérzetünk nem marxista elméletekhez kapcsolódott, hanem az életünkhöz. Grendel nem ítéli el ezen írókat, elismeri jóhiszeműségüket, és nem vonja kétségbe írói becsületüket. Törekvéseiket azonban nem érti, eredendően tévedésnek véli, és műveik „helyi értékét” szembeállítja a hiteles „esztétikai értékkel”. Ez pedig sajnálatos melléfogás, sommás következményekkel! Tévedéshez vezet, felületes valóságképhez, kicsinyes szószaporításhoz. Mindenekelőtt elbizonytalanítja, mintegy mitizálja az esztétikum fogalmát! Olyan kérdéseknek, hogy öncél-e az irodalom vagy netán önvédelmi fegyver?, kevés értelme van. Gondolom, nem azért írunk nagyregényt, hogy megmentsük a. magyarságot, éppen az író ne tudná, hogy ez így lehetetlen?! Másrészt tagadhatatlan, hogy a szlovákiai magyarság önérzete, történelmi sérelmeinek a tudata és kisebbségi jogainak igénye, identitástudata erős, s ez nem kis mértékben irodalmának (is) köszönhető. A múltban az irodalom az, ahol az identitásról fennhangon beszélnek. (Még ha nem is mondották ki a „teljes igazságot”, de hát mi a „teljes igazság”, ma már tudjuk, s azóta kimondtuk, leírtuk?) Az irodalmat szolgáló igazság szempontjából azonban fontosabb, hogy a tisztázatlan posztmodernizmus fogalmait skandáló irodalomkritikák a múlttal együtt azokat az irodalmi- esztétikai-morális értékeket is száműzték, azon fogalmakat is tagadták, amelyek az irodalomnak, de legalábbis a prózának, a regénynek az erényei közé tartoztak. Az irányzattal járó irónia és filozófiai szkepticizmus felülről nézte és nehezen értette az olyan érzelmi motívumokat, mint az emberi sorsok védtelensége, a történelmi kiszolgáltatottság drámája, a szív és lélek érzékenysége és az emberi kapcsolatok nemességének az esélyei. Elbizonytalanodott a humanizmus lényege, sokan nem értették, hogy az író akkor hű önmagához és mesterségéhez, ha sajátos valósága, szűkebb régiója, népe életének tényei és sorsa foglalkoztatják, és az egyéni életutakat közössége sorsának i fényében jeleníti meg.

A magyar nyelven írott irodalmakat a határokon és földrészeken át létező egységét senki sem tagadja. Mint ahogy képtelenség lenne vitatni, hogy az irodalom a nyelvben, a nyelv által valósul meg, és ez a tény eleve meghatározza hovatartozását és minőségét. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a „szlovákiai magyar” jelző valamilyen „más magyar” nyelven írott irodalmat jelölne! Más oldalról Grendel Lajos is látja, hogy a magyarországi kritika poszt