Irodalmi Szemle, 1997

1997/5 - VITA - Hozzászólások Grendel Lajos Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén című írásához - Duba Gyula: Irodalmunk a (történelmi) időben

Érték és mérték a kortárs szlovákiai magyar irodalomban

modern vagy tradicionalista kánon szerint rangsorol, „figyelmen kívül hagyva a kisebbségi magyar irodalmak részben autochton fejlődését”. Egyetértünk és megállapítjuk, hogy a szerző munkájának a múlttal foglalkozó, kritikusan értékelő része és a jelennel kapcsolatos, ugyancsak kritikus része között ellentmondás feszül. Szinte szakadékszerű különbség húzódik. Ami az első részben fenntartásokkal kezelt, a második részben bizonyos megértő helye, lésre találhat! Ennek okát csak sejthetjük: az irodalmi rendteremtés és érdekválasztás megtörtént, a továbbiak a jövőképesnek bizonyuló irodalomra vonatkoznak!

Milyen az irodalom? Amelyik a nyelvre épít! Határozottan egyetértünk: „az írásművészetnek a nyelv a nyersanyaga, vagyis az irodalom a nyelvből teremtett művészet és csupán a nyelv által létezhet...” Azonban olyan igazság ez, amely könnyen közhellyé válhat. Nem vagyok bizonyos benne, hogy a „nyelvből építkező irodalom” meghatározás elég ahhoz, hogy értékelő kritikai szemléletmódot építsünk rá. Bízom benne, hogy nem vulgarizálok, amikor állítom, hogy minen irodalom a nyelvből építkezik! A jó s a rossz is, a hagyományos is s a modern is, a tradicionalista és a posztmodern is! Az írott szöveg, s minden írott szöveg szavakból áll, és mondatokból tevődik össze. De melyik építkezik hát „igazán” a nyelvből? Aztán nem vagyok biztos, hogy az élő rodalomban az irodalom érdekében érdemes-e „magányos harcosokat” és az „irodalmi felszabadító harc vezérét” keresni?! Semmiképpen sem hálás feladat! S aligha igazságtevő! Nem lesz belőle időtlen igazság. A nagy, közös szegénységből kinövő irodalomban megindul a nemzedéki rétegződés és ízlésbeli el- választódás, az idő kitermeli a stílusirányzatokat és esztétikai álláspontokat, dilettantizmus és tehetség viszonylatait, s mindez azonos szellemi légkörben történik, melyben az egyéni teljesítmények és személyes magatartásformák közismertek. Úgy vélem, ilyen képlékeny szellemi közegben csínján kell bánni a hősteremtéssel! Az irodalompolitikát, mely állandóan változó, szolgálhatja és talán szolgálja is a kirekesztő megkülönböztetés, az irodalom általános fejlődését és belső erőinek megtermékenyülését aligha! S bizony, az olyasfajta

— egyébként érvényes — axiómákkal sem sokra megyünk, hogy „csak a szabadságban nem korlátozott művész képes jelentős műveket alkotni”. Azonnal feltehetnénk a kérdést: mit ír ma a szabadságában nem korlátozott művész?!

Mint ahogy olyan kérdéseket is feltehetnénk, hogy mit érnek ma az ilyenolyan névsorok? A szóból-nyelvből építkezők s akik tévedésekre alapozták írói munkásságukat, vagy éppen a bűnös kiszolgálóvá váltak névsorai? Grendel munkájának ez a része a legnehezebben minősíthető. Itt legszembetűnőbb a közvetlen irodalom-politizálás, itt a leglátványosabb az egyoldalúság és a számító önkény. Ezzel a minősítgetéssel még csak nem is az a baj, hogy igaz-e vagy nem, helytálló-e vagy nemigen, hanem hogy szükséges-e?! Nos, ma úgy tűnik fel, hogy az irodalomnak aligha volt rá szüksége, fejlődését-ki- hontakozását nem segítette elő. A szocialista realizmus csapdájában vergődő és a hatalommal cinkosi viszonyban leiedző író képe, ahogy az igazság ki- mondhatóságának a keretei felett spekulál, szintén elnagyolt általánosítás, fel