Irodalmi Szemle, 1997

1997/1 - Tőzsér Árpád: A harmadik géniusz

A harmadik géniusz

műve úgy „dunántúli", hogy a közép-európai géniusznak egyik legpregnánsabb megtestesülése.)

S ezek után — e Hamvas-ihlette gondolatsorunknak mintegy csodájaként

— már csak egy kérdés megválaszolása van hátra: hogyan viselkedett e folyamatok közepette a Magyar Északi Géniusz, vagyis az az egykori magyar Felföld, amelynek területén, illetve területének egyik jelentős poliszában (értsd: Pozsonyban) mindez most elhangzik? írói, költői közül miért csak Mik- száthról és Tompáról volt szó az eddigiek során, hol maradt a zólyomi Balassi Bálint vagy az alsósztregovai Madách Imre, hogy csak a legnagyobbakat említsem? S Tompa Mihály és Danilo Kis között, azaz abban az időszakban, amikor az Északi Géniusz közép-európai géniusszá alakulva az alföldi és dél-dunántúli géniuszt is bekebelezte, a magyar Felföld területén nem született vajon említésre méltó irodalom? Kassák Lajos talán nem volt érsekújvári? És Márai Sándor nem volt testestül-lelkestül kassai?

Olyan kérdések ezek, amelyekre az itteni pozsonyi közönség joggal vár választ, s én nem is akarok a válaszadás elől kitérni, csak sajnos, a válaszom nem egészen az lesz, amit esetleg várnak tőlem. Én ugyanis egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Hamvas a fentebb felsorolt felföldi születésű írókat nem emlegeti. Ugyanis még Arany Jánost is csaknem megrója amiért az csak „alföldi, nyugati és erdélyi”, s nincs műveiben jelen az Északi és Déli Géniusz is. Mi ugyan fentebb felvetettük a kérdést, hogy lehet-e vajon egy hagyományos vagy pontosabban nem „közép-európai” műben (s itt a „közép-európai” kifejezést a „géniusz”, a szellemi áramlat, sőt irodalmi irányzat értelmében használom) egyszerre működtetni mind az öt európai géniuszt, de ez természetesen nem jelenti, hogy ne látnánk: minél több géniuszhoz kapcsolódik egy mű, annál telítettebb, annál egyetemesebb az érvénye. Nos, ha mondjuk Balassi életművét ilyen szempontból vizsgáljuk, lehetetlen nem látnuk, hogy a szerző görög-latin, olasz (Petrarca) és újlatin-humanista olvasottságának—műveltségének megfelelően, a versei túlságosan derűsek és vitálisak, azaz déliek, és csak déliek (mégha kesereg vagy átkozódik is, a szerelemért, azaz az életért teszi), hogy északi borongást és meghatározó természetközelséget, ha úgy tetszik genius locit, ezekben a versekben hiába keresnénk, s hiába keresnénk például a Nyugati Géniusz bölcseleti mélységét, metafizikáját is; hasonlítsuk csak a Balassi-verseket össze a nyugati kortárs Pierre Ronsard verseivel! Ma- dáchról viszont épp ellenkezőleg, azt kell mondanunk — s én fájó szívvel mondom ezt, mert nekem Madách egyébként szívügyem —, hogy túlságosan is nyugati, és csak nyugati tájoltságú, fausti kultúrájú. S egyoldalúan nyugati- avantgárd irányzatossága miatt hasonlóan kell vélekednünk — micsoda paradox párhuzam! — Kassák Lajos „északiságáról” is.

Markánsan szimultán északi, nyugati és déli viszont Márai Sándor életműve, s mint ilyen, visszautal a nagy archetípusra, Krúdy Gyula jelent múlttá álmodó epikájára. Igaz, hogy ez utóbbi „Bolzanója” erősen Nyíregyházát formázza, hogy a „nyíri pajkosokban” több a keletiesen dühödt szabadságvágy, mint a déli derű, de azért ők ketten, Krúdy és Márai azok, akik úgy