Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - Tőzsér Árpád: A harmadik géniusz
Tözsér Arpád „északiak”, hogy más európai géniuszokkal is teremtő-alkotó kapcsolatban állnak s ők ketten jelentik az átmenetet, a kapcsot a tisztán északi géniusz és a közép-európai szintézis között. Következésképp a mai egyetemes tájoltságú olvasó számára az ő északi „genius locijuk” a legfelfoghatóbb a létezők közül. Az ilyenfajta állításaim persze — bizonyítás, érvelés, dokumentálás híján - inkább csak jelzései valaminek, mint ahogy az egész dolgozatom s csak jelezni akart bizonyos lehetőségeket Hamvas Béla géniusz-elméletének a mai fel- használását illetően. Jelezni akarta, hogy Az öt géniusz című esszé nem göcsörtös törzsű, keserű levelű óriás fa, amely „tündöklő szépséggel magasodik a táj fölé — és nem jó semmire” (Dúl Antal írja ezt a mű 1988-as kiadásának utószavában), hanem nagyon is mai tanulságokat kínáló mű; hogy én ennek a műnek az összefüggésrendjében találtam meg a módját az általunk sokszor csak a provincializmus szinonimájaként értelmezett regionalizmus általánosabb értékké, sőt irodalmi minőséggé emelésének, s hogy Az öt géniusz ihletésében találtam vissza a más írásaimban még régebben leírt közép-euró- pai szellemiség (irányzat, áramlat, iskola, kinek hogy tetszik) gyökereihez is. Mindennek a bizonyítása persze újabb tanulmányokat igényelne. „Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval, sem koszorúkkal úgy, mint azzal, ha őt műveiben megismerik: ez a legnagyobb jutalma.” {Mikszáth Kálmán) „Mert én nem kutatom a templomok ereklyéit és régiségeit, nem nézegetem a puszták délibábjait, nem kutatom a hegyeket, én azt a nagy rejtélyt szeretném tanumányozni, amelyiknek ember a neve.” (Mikszáth Kálmán)
