Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén
Grendel Lajos ha szerettünk, csak azért mert konvertálhatatlari? Nem lehetne egyszer valamiféle, az európai kontextust ismerő, de alapvetően alternatív, periferiális, kisebbségi, de kisebbségi érzések nélküli, saját(os) értékrendet figyelő, magyar, de nem provinciális irodalomtörténetet (is) írni?” Nem kívánok belebocsátkozni annak a taglalásába, hogy létezik-e valóban európai kánon? Hogy ezt nem Budapesten, Prágában, Varsóban stb. állapítják-e meg a számunkra újra meg újra? Sem abban a bonyolult kérdésbe, hogy ami konvertálható, az mind jó-e, és ami jó, az mind konvertálható-e, csupán a kánon kifejezésen galoppoznék egy mondat erejéig. Mind a posztmodern, mind a tradicionalista iskola ugyanis a maga kánonja alapján ítélkezik és rangsorol a határon kívüli magyar irodalmakban, figyelmen kívül hagyva a kisebbségi magyar irodalmak részben autočhton fejlődésének a tényét. A magyar irodalom egységét ily módon meglehetősen leegyszerűsítve és centralista módon értelmezi. Ezt nevezem asszimiláló szemléletnek, mivel az irodalomtörténész a saját kánonjának az igazolását keresi a határon kívüli ágakban, és szűkkeblűén elhatárolódik mindattól, ami a kánonnak nem felel meg, holott az elutasított vagy elhallgatott művek lehetnek igen értékesek és az ottani irodalmi kontextusban nagyon jelentősek is. Mint minden asszimiláló-beolvasztó szándékban, legyen az politikai, etnikai, irodalmi vagy akármilyen, a sajátosságok és a más értékek iránt süket agresszivitás munkál, az egyneműsítés buzgalma, a kánon igazának mindenáron való újraigazolása és megerősítése. Ezért nem mentes az egyoldalúságoktól a szlovákiai magyar irodalommal foglalkozó magyarországi tanulmányok, esszék, irodalomkritikai írások nagyobbik hányada sem. Az asszimiláló szemléletű irodalomkritikus számára a szlovákiai, erdélyi, vajdasági magyar irodalmi művek legföljebb a példatárat gyarapítják. Ebben a tekintetben nincs különbség a posztmodern és a tradicionalista iskola hívei között. Az egyik azt sugallja, hogy az irodalomban hitelesen ma csak „posztmodernül” lehet megszólalni, a másik azt, hogy csak „hagyománytisztelően”. Ez pedig nem igaz. Irodalmi művek légiója bizonyítja, hogy tévedés. Ahhoz, hogy meggyőződjünk ennek az attitűdnek a tévességéről, nem kell se Japánba, se Indiába elutaznunk. Az asszimiláló szemlélettel szemben valódi alternatívát csupán egy integráló szemlélet kínálhat, amely tekintetbe veszi az irodalomban az értékek pluralizmusát és egyenrangúságát, kiküszöböli az asszimiláló szemlélet egyoldalúságait, és egy olyan magyar irodalomtörténet alapjait rakhatja le, amelyben a határon túli ágaknak nem függelékszerep jut, nem is a példatár bővítésének vagy a kánon igazolásának a szerepe, hanem a sajátosságaiból fakadó „más minőségeknek” a beemelése az egyetemes magyar irodalom konszenzust élvező alapértékei közé. Az integráló szemléletű irodalomtörténet hívebben fejezné ki a központ és a peremvidékek kapcsolatának a dinamikáját is. Hiszen, például, a szlovákiai magyar irodalmat a rendszerváltozás óta a korábbinál sokszorosan több szál fűzi össze a központtal a folyóiratkapcsolatok, könyvkiadás, de a személyes kapcsolatok és az olvasókkal való találkozások révén is. A magyar irodalomnak az eddig inkább csak
