Irodalmi Szemle, 1997

1997/5 - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén

I lelyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén

gyarországi irodalomtörténész (vagy irodalomtörténészekből álló csoport) vállalkozik a szlovákiai magyar irodalom közelmúltbeli történetének a leírására és értékelésére. Akárkik lesznek is, nagy fába vágják a fejszéjüket. Nem mintha a szlovákiai magyar irodalom fájának a törzse oly vastag, koronája pedig olyan terebélyes volna, hanem mert a század utolsó évtizede nem annak a kornak látszik, amely kedvezne a szintetizáló, összefoglaló munkáknak. Kulcsár Szabó Ernő merész vállalkozása a közelmúltból a legriasztóbb példa e tekintetben, hogy még egy rendkívül igényes és színvonalas irodalomtörténet is a jogos, vagy megalapozatlan, vagy félreértéseken alapuló fenntartásoknak micsoda jégverését zúdítja a szerzőre. A magyar irodalomban ma még kevésbé van meg a konszenzus a tekintetben, hogy melyek azok az értékek és hagyományok, amelyek megalapozhatnák a jelen és a közeljövő értékrendjét, ami pedig a magyar irodalom nem magyarországi ágát illeti, ez a konszenzus az egyik oldalon merőben formális, a másikon pedig merőben szakrális. A kisebbségi magyar irodalom több közelmúltbeli jelentős műve nem fér bele sem a posztmodern, sem a tradicionalista irodalomtörténeti szemlélet értékrendjébe sem, s fölvetődhet a kérdés: az irodalmi művekkel van-e baj, vagy az irodalomtörténeti koncepciók túl kizárólagosak-e (esetleg kirekesztők). A problémával kapcsolatban nagyon jellemzőnek és a lényegre tapintónak találom azt a néhány mondatot, amellyel Thomka Beáta zárja le Szilágyi István Agancsbozót című regényéről írt értekezését: „Szilágyi István regénye különös kihívást jelent a befogadás számára abban az időben, amikor a próza a metafikcionalitást hangsúlyozva igen gyakran reked meg annak a vitathatatlanul jelentős kérdésnek a fontolgatásánál, amit önmaga létrejötte jelent. Kérdés azonban, hogy mennyiben válhat az irodalom akár mint ismeretelméleti, akár mint ontológiai kérdés saját egyedüli problémájává, s mint ilyen reprezentatívvá teheti-e azt mindazon szférákkal ellentétben, melyeket reflektálatlanul hagy. Meggyőződésünk, hogy az Agancsbozót vállalkozásának jelentősége éppen azoknak a szféráknak az érintésében rejlik, melyeket, mint az erdőrengeteg a sziklaodút, elfed a jelenkori prózai önreflexió.” (Thomka Beáta: Áttetsző könyvtár; Jelenkor Kiadó, Pécs 1993)

Nyilvánvaló, hogy Szilágyi István magyar író (mégha kolozsvári lakos is), regénye pedig, Thomka Beáta elemzéséből legalábbis ez derül ki, igen jelentős mű (mégha nem is követi a magyar prózában e pillanatban domináló irányzatot). Ha tehát ma bárki Magyarországon megkísérli valamelyik kisebbségi magyar irodalom történetét megírni, szinte megoldhatatlan problémáknak néz elébe. Elsősorban azt kell eldöntenie, hogy tárgyát, esetünkben a szlovákiai magyar irodalmat, asszimiláló vagy integráló szemlélettel fogja-e vizsgálni. Ha ez utóbbival, akkor járatlan ösvényen indul el. Szilasi László, a már említett könyvbírálatában, fölvet egy nagyon figyelemreméltó gondolatot, amely megszívlelendő lehet azoknak az irodalomtörténészeknek a számára is, akik a szlovákiai magyar irodalommal behatóan kívánnak foglalkozni. Ezt írja: „Miért sokkol bennünket annyira az európai kánon (tetszik, nem tetszik: maga is hatalmi jellegű konstrukció), hogy még azt is elvetjük, amit vala