Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén
Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén dinamikus, átalakulásban lévő szlovákiai magyar irodalmat talált, amelynek a szabadságát semmilyen központi pártakarat nem korlátozza többé. A megújulási folyamat lendülete a kilencvenes évek első felében sem torpant meg, s a szlovákiai magyar irodalmi életbe visszatértek az elmenekült vagy elüldözött alkotók, mint Monoszlóy Dezső, Tóth László és Varga Imre. Jóllehet a szlovákiai magyar irodalom megújulása egy időben zajlott a magyarországi (a központi) irodaloméval, nem haladt vele mindig párhuzamosan, s ma inkább a különbözés jegyei láthatók jobban, mint a hasonlóságok. A központ megújulása jórészt a posztmodernizmus jegyében zajlott le, s ez a szlovákiai magyar irodalomról kevésbé mondható el, bár mindenképpen ide sorolhatók Tőzsér Árpád utolsó verskötetei, Tóth László könyve, az Isteni színjáték és még néhány prózakötet. A szlovákiai magyar írók mintha egyszerre akartak volna mindent bepótolni, amitől évtizedeken át megfosztattak. Van itt ma neoavantgárd (Cselényi László, Juhász R. József), kafkai ihletésű próza (Talamon Alfonz, Vajkai Miklós), újrealizmus (Fülöp Antal), neokatoli- kus költészet (Kulcsár Ferenc), a beat-nemzedéket reveláló próza (Győry Attila, Czakó József), minimalizmus (Mórocz Mária) vagy éppen olyasmi, amit a kitűnő szerb író, Milorad Pavič, nemrég egy interjúban számítógépes irodalomnak nevezett (Farnbauer Gábor). Ha az írói teljesítmény mindig nem is, ez a tarkaság mindenesetre lenyűgöző. Nincs az az írói társulás, folyóirat vagy kiadói műhely, amely ideológiai vagy esztétikai kritériumok alapján egy csoportba tudna rántani ennyire különböző alkotóegyéniségeket. Mindenki a maga útját járja, senkinek sincs szüksége irodalmi alapfigurákra. A magyar politikai pártok, nagyon helyesen, őrizkednek attól, hogy beavatkozzanak az irodalmi műhelyek munkájába. Az irodalmi életben ma nincs vezérlő akarat, se csoportdiktatúra, se kiszorítósdi. A szlovákiai magyar irodalom intézményes hálózata 1989 után tovább bővült, így az írók válogathatnak a kiadók és folyóiratok között. Ennyit az érem egyik oldaláról. Az összkép ugyanis mégsem ilyen idilli. Amíg a központ irodalmának a megújulását végigkísérte az elmélet és az irodalomkritikai gyakorlat megújulása, a szlovákiai magyar peremvidéken ellenkező előjelű folyamat játszódott le, az elméleti kutatások megtorpanása és az irodalomkritika szinte teljes elsorvadása. Az új művek irodalomkritikai recepciója elmaradt, s évek óta a leghalványabb remény sincs arra, hogy színre lépjen egy képzett, önálló ítélet alkotására képes fiatal irodalomtörténész nemzedék. Szilasi László a Holmi 1994/3 számában Kulcsár Szabó Ernő magyar irodalomtörténetét elemezve, az egyik helyen szemére veti a szerzőnek, hogy könyvében nem foglalkozik a kritikai szövegekkel, majd ezt írja: „Pedig lehetséges-e, képesek vagyunk-e Esterházy szövegeit, például Balassa Péter szövegei nélkül olvasni? Horribile dictu: azonos-e önmagával, például posztmodern-e Esterházy Balassa nélkül? Talán éppen ez volt a valóság, talán az irodalomtörténet valósága is: az akkori olvasat; ahogy a szövegek akkor éltek és részben, bizony, azóta is élnek bennünk.” A szlovákiai magyar irodalom, főleg a próza megújulása mellől ki- áltóan hiányzik a jelentősebb művek kritikai recepciója. Az új műveket néma
