Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén
Grendel Lajos gyermekbetegségen, és nagyon sok tehetséges író besétált ebbe a csapdába. A leginkább azok az írók, akik magukat a nemzet szócsövének hitték, írói hivatásukat pedig küldetésnek tekintették, elfeledkezve arról, hogy csak a szabadságában nem korlátozott művész képes jelentős művet alkotni, s hogy az irodalmi kommunikáció mindig egyének kommunikációja, nem pedig nemzeteké vagy osztályoké. A kollektivista szemlélet, legyen bármilyen fogantatású, korlátozza az alkotás alapfeltételét, a művész szabadságát, mivel azt kollektív célnak vagy akaratnak rendeli alá. A szlovákiai magyar írók egy csoportja — véleményem szerint elhibázot- tan — kollektivista alapállásból próbált meg szembeszegülni egy, a kollektivizmusra (népre, osztályra) hivatkozó, valójában mélyen önző, cinikus, korrupt totalitárius hatalommal. Az eredmény felemás lett, nem is lehetett másmilyen. A rendszer hazugságaival szemben el akarta mondani az „igazat” a szlovákiai magyarság sorsáról és történelméről. Ne firtassuk, hogy milyen nagy adag naivságot rejt az ilyen, egyébként nemes szándék, s hogy a kitűzött cél micsoda szereptévesztés, és mennyire az írói hivatás félreértése. De ha a szándék nemességét méltányoljuk is, igen hamar be kell látnunk, hogy a megvalósítása lehetetlen. A kollektivista szemléletű szlovákiai magyar írók tisztában voltak azzal, hogy a „teljes igazság” nem mondható ki, hogy számtalan tabut kell tiszteletben tartaniuk, hogy sohasem mondhatják el maradéktalanul mindazt, ami kikívánkozik belőlük. Hogy az „igazságnak" csak egy szeletét vagy töredékét mondhatják el, esetleg megemésztetlen féligazságokat, a többiről pedig hallgatniuk kell, s ha mégis szólni kívánnak, csupán burkoltan, virágnyelven tehetik. A korszak minden jelentős kollektivista ihletésű művére jellemző ez a felemásság, a legkevésbé talán Duba Gyula nagyregényeire és a Vajdó parasztvilágra. Látszólag mindenről lehetett írni: a negyvenöt utáni magyarüldözésről éppúgy, mint az ötvenes évekről, a földek kollektivizációjáról. De sohasem a teljes igazságot. Jelentős íróink kényszerpályája, természetesen, nem maradhatott következmények nélkül a szlovákiai magyar irodalom jövőjének alakulására sem. A hetvenes években a nagyregény lesz a szlovákiai magyar irodalom reprezentatív műfaja — aligha véletlenül —, s a kollektivista szemlélet megérinti még az avantgárd felől érkező Tóth Lászlót is. Az ő harmadik verskötete, az Átkelés hasonló indíttatású, mint Dobos László és Duba Gyula nagyregényei, de akár az akkori kortárs magyar irodalom felől nézve is, a szlovákiai magyar irodalomban eluralkodott monumentalizmus joggal tűnhetett korszerűtlennek, de legalábbis megkésettnek. S itt, természetesen, nem a művek terjedelmére gondolok, hiszen terjedelmes mű A tulajdonságok nélküli ember is. A szemlélet volt korszerűtlen, amely ezeket a monumentális műveket szerzőikkel megíratta. A szlovákiai magyar irodalom nagyepikusai elhitték, amit a marxista kultúrpolitikusok és ideológusok állítottak a történelem fejlődéséről és értelméről, a világ értelmezhetőségéről, a társadalomról, nyelvről, emberről, szabadságról és szükségszerűségről, a nemzetek vagy még inkább a társadalmi osztályok küldetéséről a történelem értelmének beteljesítésében. Igaztalan
