Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén
Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén volna Dobos Lászlót, Duba Gyulát, Rácz Olivért vagy Gál Sándort azzal vádolni, hogy sematikus prózát írtak, ám lehetetlen elhallgatni, hogy műveikben a dialektikus és történelmi materializmus tételei visszhangoznak. Ez a szemlélet találta meg adekvát formáját a monumentalizmusban. Nagyepikai műveik azért tűnhettek megkésettnek és korszerűtlennek, mert a dialektikus és történelmi materializmus is alkalmatlannak bizonyult a huszadik század és embere létkérdéseinek a megválaszolására. Ezt pedig 1968 után Csehszlovákiában is sejteni lehetett már. Mert ha úgy gondoljuk, hogy nincsenek alapvető problémák a filozófiai rendszerrel, amelyből az író a szemléletét eredezteti, akkor az írónak alkotási (formai) problémái sem igen lehetnek. Mivel a helyes világ- magyarázat adott már, az író csupán médium, akin át a történelmi szükségszerűség szól az olvasóhoz. A hetvenes évek monumentalizmusra törő epikája nem előrelendítette a szlovákiai magyar irodalmat, hanem késleltette fölzárkózását az egyetemes magyar irodalom folyamataihoz, s megtisztulva ugyan a sematizmus laposságaitól, végül is az ötvenes évek szocialista realizmusának a konzervativizmusát teljesítette ki... Nagyepikusaink történelem- és időszemléletén nemhogy a joyce-i vagy faulkneri, hanem még a flaubert-i kétségek sem fogtak. íróik számára nincs nézőpont-probléma, ahogy a nyelv vagy az alkotás folyamata sem válhat problémává, hiszen egy áttekinthető, megmagyarázhatom értelmezhető, végső soron nagyon is racionálisan megalkotott világban legföljebb elhanyagolható részletkérdésekben lehet vita. Ez a monumentalista hullám, amely olyan nagy írói tehetséggel és erudíci- óval megírt művekben kulminált, mint az ívnak, a csukák, az Örvénylő idő vagyaz Egy szál ingben, hamar kifulladt. A tabukkal körülbástyázott husáki Csehszlovákiában is meg lehetett volna kérdőjelezni a szocialista realizmus alkotómódszerét, ez azonban azt jelentette voltam hogy íróinknak az irodalom kollektivista szemléletét kellett volna megkérdőjelezniük. S ezt vagy nem akarták, vagy nem tudták megtenni. Valószínűbb, hogy nem tudták. Erre enged következtetni Duba Gyula legújabb regénye, az Álmodtak tengert első kötete, amelyben az író korábbi nagyregényei monumentális realizmusát ismétli meg anélkül, hogy alkotói módszerében, művészi filozófiájában elmozdulás lenne észlelhető korábbi nagyregényéhez képest. AZ ÜRES PAPÍR ELŐTT! „íme, a rettenetes, üres, fehér papír, amire írnom kell...” — Hajnóczy Péter regénye, A halál kilovagolt Perzsiából kezdődik ezzel a mondattal. Minden vers, minden regény úgy kezdődik, hogy ott fekszik előttünk az üres, fehér papír. Ketten vagyunk, a papír és én. Ezt a nagy pusztaságot kell felszántanunk, beültetnünk, öntöznünk — egyedül. Hajnóczy Péter megfogalmazza a drámai alaphelyzetet, minden író magányát és szorongását az üres papírlap előtt. Az irodalom kezdetben csak személyes ügy. Nem a nemzet ügye, nem a munkásosztályé és nem a parasztságé vagy a polgárságé, hanem az író legsze
