Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén
1 lelyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén eszközének. A husáki konszolidáció első évtizedében így lesz kulcsszerepe Tőzsér Árpádnak, Cselényi Lászlónak. Zs. Nagy Lajosnak. Koncsol Lászlónak és az ő nyomdokaikba lépő Tóth László — Varga Imre — Kulcsár Ferenc — Zalabai Zsigmond nemzedékének, amelyet majd a tisztogatások egy későbbi hulláma kísérel megfojtani. Ők azok, aki a szlovákiai magyar irodalom hatvannyolc előtti szemlélet- és ízlésváltásnak a folytonosságát a hetvenes években is fenntartják. Poétikájuk folyamatos megújulása maradandóbb értékeket teremtett, nunt az irodalom közéleti funkcióját túlbecsülő, művészi és morális kompromisszumaikba egyre inkább belebonyolódó írótársaik kétségbeesett erőfeszítése, hogy egyformán megfeleljenek a hivatalos ideológia elvárásainak és a saját művészi igényeiknek. Amikor tehát a hetvenes években a szlovákiai magyar írók könyvei rekord példányszámban keltek el, s a szlovákiai magyar író egy-két merészebb kiszólásának vagy történelmi eseményeknek a hivatalos ideológiai állásponttól eltérő értelmezésének köszönhetően akár az ellenzéki értelmiségi szerepében is tetszeleghetett — mindez optikai csalódás volt csupán. 1968. és ami megelőzte. rezonált még egy ideig. A rendszer irodalompolitikáját és az újra kötelezővé tett szocialista realizmust Tőzsérék, Cselényiék és Tóth Lászlóék tagadták meg radikálisan — a műveikkel. A virágnyelven vagy allegóriákban szóló írótársaik a szocialista realizmus normáit készségesen elfogadták, s éppúgy idegenkedtek a poétikai újításoktól, mint a hatalom által kegyelt konformisták. A szlovákiai magyar író nagy társadalmi presztízse jórészt tévedésen és félreértéseken alapult. Azon az illúzión, hogy lehetséges irodainál kommunikáció író és olvasó között a diktatúra kicselezésével, mintegy a diktatúra feje fölött. Ennek az illúziónak nem egy szlovákiai magyar író esett áldozatául. A kommunikáció író és olvasó között látszólag működött, a Madách Könyvkiadó gondozásában megjelent művek szép példányszámban elkeltek, az író-olvasó találkozókra szép számban megjelentek az érdeklődők és az olvasók, az irodalomkritika úgy-ahogy reflektált a megjelent művekre, látszólag tehát minden rendben volt. Csak éppen ennek a kommunikációnak szigorú határokat szabott a diktatúra, s ezt jól tudta mind az író, mind könyveinek olvasója. A szovjet megszállást követő évek során igen hamar kialakult valamiféle köz- megegyezés író és olvasó között abban a tekintetben, hogy hol az a határ, ameddig az író elmehet. Az író többnyire nem akarta átlépni ezt a határt, az olvasó pedig megértette és megbocsátott neki. Azokról a tartalmakról, amelyekről az író nem beszélhetett nyíltan, virágnyelven szólt, homályosan célozgatott rájuk, dodonai allegóriákba csomagolta mondanivalóját, s ezeket az allegóriákat azután az olvasó és a titkosrendőrség tetszése és műveltsége szerint megfejtette. Író is, olvasó is elégedett volt, hogy túljár a buta hatalom eszén. Mindenki szabadon gondolhatott valami olyan szubsztanciára, ami a hivatalosan engedélyezett kimondhatóság határán túl van, amiről senki sem tudta igazán, hogy micsoda, csak azt, hogy van, és nem szabad beszélni róla. A képlet ismerős, minden volt kommunista ország irodalma átesett ezen a
