Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén
Grendel Lajos diktatúra legsötétebb éveibe nyúlnak vissza. Gyökeres változásokról azonban ennek ellenére sem beszélhetünk. Nem beszélhetünk, mert a szlovákiai magyar irodalom néhány meghatározó attribútuma érintetlen maradt. A szlovákiai magyar irodalom továbbra is peremhelyzetben van, és az irodalmi kontextus sem változott, amelybe mint kisebbségi magyar irodalom beágyazódik. Elmondható viszont, hogy fejlődése jó ideig autonóm, s fejlődésének az iránya nincs mindig szinkronban a magyar irodalom fejlődésének a legjellemzőbb áramlataival. Ez azonban, véleményem szerint, legalább egy évtizede inkább a javára válik, nem a kárára. AZ IRODALOM TÁRSADALMI FUNKCIÓJÁNAK A HÁTTÉRBE SZORULÁSA A diktatúra alatt szinte kultikus tisztelet övezte a szlovákiai magyar írókat, persze nem a hatalom birtokosainak a részéről, és nem mindenkit. Mivel Du- ray Miklós és Janics Kálmán kivételével egyetlen jelentős magyar közéleti személyiség sem vállalta a rendszerrel való totális szembenállás és a szamiz- datban publikálás kockázatát, az alapvetően politikusi habitusú írók szépirodalmi művekbe és az irodalmi publicisztikába mentették át sorselemző, történelemelemző és — rosszabb esetben — nemzetboldogító eszméiknek azt a töredékét, amelyet az intoleráns hatalom szemöldökráncolva ugyan, de hajlandó volt meghallgatni, s még amikor sértette is a fülét az, amit hallott, viszonylag puha retorziókkal válaszolt: pénzbüntetéssel, díjak és kitüntetések megvonásával, írókat rövidebb időre sújtó szilenciummal. A hetvenes évek elején publikálási tilalommal sújtott írók is, többéves módszeres puhítás után, szinte kivétel nélkül visszatérhettek az irodalmi életbe — más kérdés, milyen áron, s megérte-e ilyen áron visszatérni. A szlovákiai magyar írót otthon övező tisztelet nem újkeletű jelenség, s az 19Ó8 előtti évekre nyúlik vissza, amikor az írói szerep egybeforrni látszott a kontestáló értelmiségi ellenzéki szerepével. A jövő elfogulatlan irodalomtörténészei egy napon megvizsgálják majd talán azt is, hogy mennyire megalapozott az ilyen vélekedés. A prágai tavasznak is nevezett politikai olvadás előkészítéséből a cseh, a szlovák és a szlovákiai magyar írók is részt vállaltak, s az irodalmi gondolkodás, a művészi szemlélet és az ízlés radikális reformja kétségtelenül évekkel megelőzte a politikai reformokat. A szovjet megszállást követően azonban gyökeresen megváltozik az alkotás feltételrendszere. A tisztogatásokat csupán kisebb sérülésekkel túlélő reformpárti írók egy részéből (Bábi Tibor, Csanda Sándor, Rácz Olivér) a restaurált sztálinista hatalom gátlástalan kiszolgálója válik, más részük pedig olyan irodalmi virágnyelvet dolgoz ki, amely egyszerre hordoz látszólag ellenzéki tartalmakat, s ködösíti is el azokat (Dobos László, Duba Gyula, Gál Sándor). Töretlen csupán azoknak az íróknak a pályája marad, akik az irodalmat a nyelvből teremtett művészetnek tekintik, s nem valamely nemzeti- vagy osztályideológia
