Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén
Grendel Lajos rok, a szlovákiai magyar értelmiségnek szembe kellett néznie azzal a lehetőséggel is, hogy a Szlovákiához került magyar néptöredék hosszabb távon részleges vagy teljes asszimilációra van ítélve. Az írók egy része erre a veszélyre olyan felfokozott küldetéstudattal válaszolt, amelyről lehet, sőt talán kell is elmarasztalólag szólni, de nem szabad értetlenkedve elmenni mellette. A szlovákiai magyar irodalom legfontosabb műveit nagyon sokáig, részben napjainkig, megterhelte az irodalom társadalmi funkciójának, közéleti súlyának, közösségmegtartó erejének a túlbecsülése. Másfelől azonban súlyos hiba volna nem észrevenni, hogy a kommunizmus évtizedei alatt, tudományosság híján, éppen az esztétikai szempontból joggal kifogásolható, sőt akár elmarasztalható irodalmi művekben reflektált a szlovákiai magyarság nem éppen szívderítő sorsára. Ennek következtében alakulhatott ki az az ellentmondásos, de csak látszólag paradox helyzet, hogy amíg egyfelől a szlovákiai magyar irodalmi művek nagy többsége a velük Magyarországon egy időben íródott művekkel esztétikailag alig-alig mérhető össze, helyi jelentőségük mégis óriási. Ám nem az irodalmi értéküknek köszönhetően, hanem elsősorban társadalmi, a szlovákiai magyarság történelmére és sorskérdéseire reflektáló funkciójuk miatt. Ha azonban az irodalmat nyelvi fenoménnak tekintjük, be kell látnunk azt is, hogy az olyan irodalmi műveknek, amelyeknek az irodalmi értéke kétséges, a helyi jelentősége sem lehet tartós, s az utókor legföljebb mint kordokumentumokra tekint majd. Itt van a gyökere a szlovákiai magyar irodalmi élet és gyakorlat értékzavarainak, amelyeknek a taglalása elől néhány magányos harcostól — mint Tőzsér Árpád, Zalabai Zsigmond, Hizsnyai Zoltán — eltekintve, kritikusaink és irodalomtörténészeink kitértek eddig. Továbbra is nagyon kényes kérdésről van szó, írói életművek újraértékeléséről, olyan életművek újraértelmezéséről is, amilyen például Fábry Zoltáné. Hogy ez máshol is kényes kérdés, arra nagyon egyértelműen és kiélezetten rávilágított már másfél évtizeddel ezelőtt a Sütő András és Panek Zoltán között kirobbant vita a „a sajátosság méltóságáról”. Az elmondottakból következik, hogy a szlovákiai magyar írókra néhány elemi kérdés tisztázása vár az ezredfordulón. Sarkítottan fogalamzva: a legfontosabbnak, az írók közötti vízválasztónak ma is, akárcsak tíz, húsz, ötven vagy hetven évvel ezelőtt, a következő kérdés merül fel: öncél-e az irodalmi mű vagy pedig eszköz. Művészet-e az irodalom, vagy pedig fegyver a szlovákiai magyarság önvédelmi harcában. A Szlovákiában élő és nem konformista írók háromnegyed évszázada viaskodnak ezzel a dilemmával anélkül, hogy akadt volna valaki, aki rámutasson: a dilemma tulajdonképpen áldilemma, maga a kérdés rossz, és a rossz kérdésre nem lehet helyesen válaszolni. Számomra és nemzedéktársaim többsége számára nyilvánvaló, hogy minden irodalmi mű öncélú művészet a javából. Ha egy versnek vagy regénynek zéró művészi értéke van, akkor nincs miről vitatkozni, akkor az lehet szablya vagy karabély, de olyan karabély, amelyik sohasem sül el. Mindezzel nem azt akarom állítani, hogy irodalmi műveknek nem lehet társadalmi funkciója is, ilyen vagy amolyan, kisebb vagy nagyobb. Azt sem tagadom, hogy bizonyos
