Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Marie Gevers: A vénkisasszonyok
A vénkisasszonyok gyors döntéssel végleg sikerült uralnia a helyzetet. A vén kúria teljes mozdulatlanságba dermedt, a régi, törött falióra is mélyen a csendbe süllyedt. A pap egy óra múlva érkezett meg. A haldoklót gyónásra alkalmatlan állapotban találta, és föladta neki az utolsó kenetet. A vénasszony nem mozdult, nem nyitotta föl a szemeit sem. Aznap éjjel el is hunyt. Jo virrasztóit mellette, és megmosta. „Anyánk tisztességes teremtés volt, mondogatta Mieke. Tényleg megadta a halottnak, ami jár. Ha azt a vén szurtos boszorkányt netán nem mossa meg, ugyan ki vette volna észre? Senki sem tudta volna meg soha. Csakhogy a becsapott halottak visszajárnak. Sanyargatják azokat, akik rosszul bántak velük. Én éjjel soha nem félek azoktól a halottaktól, akiket a anyám mosott meg. Tudom, hogy ő mindig mindent úgy csinált, ahogy kell... Csak Guldentop más. Őt mindenki bántja, aki Missembourgban lakik, mert bármelyikőnk rátalálhat egyszer a kincsére.” A Montenaekenek halálát bejelentették ott Ingelmünster környékén (Mieke elfelejtette már a falu nevét). Az unokaöccsük örökölt, egy ottani orvos. Ez eladta a birtokot, a kevés bútorral együtt, a falu orvosának, Loos doktornak. Jo öt frankot kapott. Megkérte a doktort, hadd legyen az övé „Urunk a sziklán” is, a kis becses szobor. Mieke megőrizte a szobrot, s nagy tisztelettel övezte. Láttam én is. Kis faszoborutánzat volt, festett gipszöntvény: Mariust ábrázolta Karthágó romjain. Míeke egy másik ereklyét is őrzött Loos doktortól, egy puskagolyót, amelyet a doktor maga talált a Waterlooi csatamezőn. „Fogd csak meg, milyen nehéz”, mondogatta. A tenyerembe adta a golyót, és egy kis foltot mutatott rajta. „Ez itt vér. Még a poroszok idejéből való. Amikor édesanyám kislány volt, jártak a mi tanyánkon is, ököllel verték az asztalt, és kiabáltak: „Schnapps muss er wessen”. Mieke nem tudta, mit jelent ez, cirkalmas és titokzatos káromkodásnak vette. „Abban az évben annyi esett, hogy megpenészedett a rozs.” Én magamban rácsodálkoztam, hogy azt a záporokkal megvert évet „Waterloo évének” hívták. Azt képzeltem ugyanis, hogy Waterloo egyszerűen vizet jelent, csak egyszerre mindkét nyelvünkön, flamandul és franciául: „water” és „l’eau”, ugyanúgy, ahogy Antwerpenben kétnyelvűek az utcanévtáblák. Az igen magas kort megért doktor Missembourgban hunyt el, két leánya siratta, két legalább annyira jóságos és köztiszteletben álló teremtés, amennyire nem voltak azok az előző tulajdonosnők. Apjuk halála után folytatták a mesterséget, ingyenes ápolást és orvosságokat nyújtva a rászorulóknak. Később én is találtam még ezekből az orvosságokból a padláson: kis dobozban elszáradt vakondmancsokat vérzékenység ellen, valamint egy olajban tartott lótetüdögöt égési sérülésekre... Bárdos Miklós fordítása
