Irodalmi Szemle, 1997

1997/5 - Peter Ševčovič: Az őzike

Az őzike

— Ajax, maradj!

Ajax szófogadóan ülve maradt, de a farkát már nem csóválta. A pofájából tapadós nyál csurgott a földre.

— Ideális kutya — paskolta meg elismerően a férfi, de Ajax rávicsorgott.

— Idomítás. Kiskorától fogva. A rendszeres idomítás eredménye — simogattam meg Ajaxot.

— Magam is arra törekedtem, hogy igazságosan avatkozzam az emberek életébe. De nem könnyű, nagyon bonyolult dolog — jegyezte meg a férfi.

— Ajax. keresd! — vettem le a kutyáról a pórázt.

A kutya villámgyorsan pattant, s pillanatok alatt vissza is jött hozzám szájában a szalonnabőrrel. Áhítattal tartotta, és könyörgő, alázatos tekintettel leste a szemem minden rezdülését.

— Ajax, méreg!

Erre szófogadóan letette a lábamhoz az annyira óhajtott finom falatot, a farka lekókadt, és egyre jobban nyáladzott.

— Lehet! — sajnáltam meg a kutyát.

Erre a farka úgy felcsapódott, akár a szemafor. Fölkapta a szalonnabőrt, a közeli bokrokhoz szaladt vele, ott a mellső mancsai közé fogta, és nekilátott a iakmározásnak.

— Intelligens állat — ismerte el a férfi, és indult feléje, hogy ismét megsimogassa, de Ajax már messziről morgott rá, és fenyegetően vicsorgatta a fogait.

— Jó lesz vigyázni! — figyelmeztettem a férfit, és mulatságosnak találtam, ahogy megijedt.

— A „lehet" szó jelenti számára az igazi szabadságot — folytattam a szakállam simogatva —, most mutatja meg igazi énjét, a többi mind idomítás. Valójában utálom a kutyát.

— Valóban, kicsit megalázó — bizonygatta a férfi. — A farkashoz viszonyítva biztosan. De hát egy erdész nem lehet meg jó kutya nélkül.

— Ön szerint tehát van önérzet nélküli természeti lény?

— Természetellenesnek tartom, ha az állatoknál elvont emberi tulajdonságokat kutatunk — tette hátra a kezét, és járkálni kezdett föl-alá. — Nagyon is egyedül él itt. Keveset érintkezik az emberekkel. Közelebb került a természethez, s eltávolodott a korunk emberétől. 'Falán kár, mert látszik, hogy nem buta ember. Valóban főiskolát végzett?

Mi közöd hozzá, gondoltam, de hallgattam.

— Talán segíthetnék, ha most felhagyna itt ezzel.

Ismét az őzikére pillantottam. Mozdulatlanul feküdt a fűben, egyre több légy zümmögött fölötte, a szajkó ijedten rikácsolt kétszer is, s az őzike szemén megcsillant a nap sugara.

— Ha végez ezzel az állattal, elmondok magának valamit — mondtam félhangosan a férfinak.

— Maga végez vele! — szegezte rám ápolt mutatóujját.

— Maga nem ért hozzá? Vagy félti az öltönyét?