Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - Peter Ševčovič: Az őzike
Peter Ševčovič — Nem a ruháról van most szó! — tehát elvből nem teszi. Azért sem végzek vele! — jelentettem ki és leültem. — Póz! — morogta mérgesen, és maga is leült. — Eddig még nem fordult elő az életemben, hogy valamiért is szégyenkeznem kellett volna. — Begubózva él — morgott a férfi, és újabb cigarettára gyújtott. — Van az erdészlakban rádió és tévé, s naponta jár az újság — mondtam, miközben letéptem egy fűszálat és rágcsálni kezdtem. — Úgy látszik, az emberek már látják az idomítás értelmetlenségét — mondtam sértő szándékkal, hogy dühítsem a férfit. Ajax érezte, hogy a „lehet” még mindig érvényes. Vidáman kergette a pillangókat, eszeveszetten ugrándozott, még eszeveszettebben hempergett a fűben, konokul szimatolt, és kaparta a földet, végül alvást színlelt. — Az ember alighanem vágyik a parancsolgatásra — figyeltem a kutyám szertelen viselkedését. — Ha más mód nincs rá, megteszi a kutya is — találta ki a gondolataimat diadalittasan. Forgattam a fűszálat a szám egyik sarkából a másikba, és szerettem volna nagyon, ha az őzike mielőbb magától kimúlik. És hogy megalázzam ezt a pökhendi nyugdíjas vadászt. — Nemrég még biztosan parancsokat teljesített, és újabb parancsokat osztogatott, s ragaszkodott azok végrehajtásához. Körleveleket olvasott, s újabb körleveleket írt. Hitt annak, ami papíron állt, bár nem látta — mondtam szinte gyűlöltettel. — Megkövetelte másoktól, hogy higgyenek abban, amit nem látnak, még azoktól is, akik nem akartak vakok lenni... — Vannak bizonyos helyzetek, törvényszerűségek és módok, amelyek nélkülözhetetlenek, mert másképp anarchia ütné fel a fejét — szakítot félbe szárazon, és szintén az őzikére pillantott. Az őzike testén remegés futott, mint amikor valaki követ dob a sekély vízbe. — Van olyan idomítás, amelynek az ember önként veti magát alá abban a hitben, hogy a javára válik — törölte meg a homlokát a férfi. — Ezzel az őzikével pedig maga végez! — Miért ragaszkodik hozzá ennyire? — Ha nem lett volna módjában dönteni emberi sorsok fölött, akkor most nyugdíjasként aligha vadászhatna ebben az erdőben. Csupa kiváltságos embereket kísérgetek — mosolyodtam el hamiskásan. De a tekintetem magabiztos maradt. — Meggyőződésem, hogy az emberek gyakran szavaztak az elképzeléseire — folytattam csipkelődve. — Őzlesre jöttem, hogy megszabaduljak ezektől a gondoktól. Minek juttatja folyvást az eszembe? A bosszúságon kívül kis póz is volt a hangjában.
