Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - TALLÓZÓ - Glatz Ferenc: A balsors nemzete? (tanulmány)
TALLÓZÓ gerjesztette a társadalmi ingerlékenységet az új magán és műszaki középrétegekben az állandó kiszorítottság érzete? Az, hogy az „állam és nemzet" letéteményesei, az „ősiek”, őket állandóan lenézték vagy kinézték. Miként gerjesztette ezen társadalmi-nemzeti asszimilációs nehézségeket az állam szétesése 1920-ban, a hagyományos, magát keresztény-nemzeti középosztálynak nevező tisztviselő réteg anyagi és erkölcsi válsága? Azután milyen kisebbrendűségi érzést — veszélyeztetettség tudatot és ezzel állandó támadásra készséget — hozott magával az 1930—60 között a szociális forradalmakkal a középosztályba emelkedő „népi értelmiség”? Az évszázados szociális-politikai visszaszorítottság dühe, a társadalmi emelkedés vágya indulatos vagy bizalmatlan új középréteg-elemeket termelt. No és az 1944-től sorozatban elkövetett kollektív nemzeti öngyilkosságok? A holocaust, a kitelepítések? Vallás, származás, etnikai hovatartozás alapján fizikailag, erkölcsileg kitaszítani a középosztályok és a paraszti-iparos-kereske- dő munkavégzők sok értékét! Az egyházak elleni ateista háború megsemmisítette az évezrede szolgáló egyházi értelmiséget és az erősen hívővallásos középosztályt lelkismereti válságba, egymást gyanúval néző félelembe sodorta. Azután a szociális kitagadás: a régi középosztály maradványát, a legjobb szakértelemmel bíró kis- és középparasztot, majd a legképzettebb ipari szakmunkás réteget semmisítették meg. „Horthysta” „,kulák”, „munkásarisztokrata” vádaktól harsogtak az új őrségváltók Gyermekeik mindenkire gyanakvással néztek, visszafojtott lázas indulatokkal keresték a hivatalban, társasági fórumokon nagyatyáik, atyáik volt ellenségeit. Azután ’56, majd a konszolidáció őszintétlensége s az újabb őrségváltás 1989—96 között, a „kárpótláskeresés”. Amikor hirtelen mindenki kárpótoltatni akarja magát: a hivatalból, házából elűzött régi középosztály, a kisbirtokától megfosztott kulák a politikailag megalázott munkásarisztokrata, az üldözött zsidó, a kitelepített sváb, a birtokaitól megfosztott egyház, az ’56-os szabadsághős. Gyakran korábban egymást felváltva üldözők. Hiszen azt az időt senki sem emlegeti, amikor éppen ő volt hatalmon, csak azt, amikor kiszorították. Senki sem kérdezi: mindezt ki fogja finanszírozni? A legfiatalabbak, akik semmiről sem tehetnek? Helyén való, hogy a történelmi kárpótlásra rámegy a jövő Magyarországa? Senki sem kérdezi: milyen kollektív idegbajt, ingerültséget kelt a magyar társadalomban az újabb történelmi hisztéria? Noha itt lenne az ideje a kérdéseket feltenni! Mert az évforduló erre is való: megállni, körülnézni, számvetést tenni. A rendszerváltás azt jelenti: kigyógyítani magunkat évszázados magatartásbetegségeinkből. Új magatartásformákra, új polgári — állam- és társadalompolgári — erényekre van szükségünk. Középosztályunk felelőssége ez, amikor beszél „kultúrdobozainkban”, kultúrmédiáinkban, ír újságjainkban, előad tantermeinkben. Itt alakíthatja az új magatartásformákat. Az ezredforduló visszatekintés is. Számvetés: milyennek látjuk magunkat, nemzetünket, államunkat, ezredéves történelmünk erdményét? Szembe kell végre néznünk a másfél százada bennünk élő tragikus nemzetszemlélettel. Minha a magyar nemzet a balsorstól különösen sújtott nép volna.
