Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - ARCOK ÉS MŰVEK - Keresztury Tibor: Szerep és személyiség: kritika és „nosztalgia” Petri versfelfogásában (tanulmány)
Keresztury Tibor „csak egy személy” pozíciójának a pályán túlmutató, történeti jelentőségű létrehozásával egy rendkívüli módon redukált szerephelyzetben szabadítja fel az azáltal mégsem eltárgyiasított, ám folytonosan kétségbe vont, távolságban tartott, fenntartással kezelt és ironizált személyiség lírai beszédlehetőségét. A Petri-féle eltávolított személyiségű, lefokozott szereptudatú az objektív és az alanyi költészet kategóriájába egyként besorolhatatlan versupus kényes egyensúlya struktúrájában nem, de belső arányaiban a pálya alakulása során jelentős módosulásokat mutat. Kezdetben a szerep veszteségtartalma és a személyiség veszteségélménye a hangsúlyosabb: a Magyarázatok... Versvilágának fokozottabban tragikus hangoltsága, a lírai pátosz rejtett visszaszerzésének kísérlete, a zárt szerkezetben megőrzött egység képzetének fenntartása, a megfogalmazódó verseszmény egy-egy tetten érhetően visszamutató, hagyományos stíluseleme pontosan jelzi ezt. Még eleven az elveszített hit és meggyőződés hajdani ideológiai, világképbeli hátterének emlékezete, érződik a teljes értékű, telt intenzitású szerepek iránti nosztalgia, ám abból a szembenézés józansága minden szentimentalizmust és rekonstrukciós bizakodást kiirt. A „Mért nem lehettem régi költő?” óhaja (A szerelmi költészet nehézségeiről) végérvényesen ironikus fénytörésbe kerül, nosztalgikus felhangjai a „sóvár vágy” megőrzésében, a ráutalás állandóságában oldódnak fel. A versépítkezés iránya már ekkor egyértelmű, a pályaív szemléleti megalapozása végbement, a költői attitűd alapvető premisszáinak kijelölése megtörtént. Bármennyire igaza van is Dérczy Péternek abban, hogy Petri költészete épp a szemléleti meghatározottságaiból egyébként kínálkozó„cinikus, súlytalan agnoszticiz- musba, transzcendentált pesszimizmusba’Való belefulladástól áll a legtávolabb, merthogy „legprózaibb indíttatású versei mélyén is pontosan érzékelhető az így felfogott létezésnek mint egyedül lehetségesnek a tragikuma (kiem. az eredetiben), lírája a személyiség integritásának, világkép- és beszédmódbeli bizonyosságainak, összetartó erejének elvesztésével a tragikus látásmód szereplehetőségét is felszámolta. A tragikum megőrzött elményké- pessége, formátumeszménye, fenntartott teljességigénye és a világérzékelés tragikum utáni perspektívája: a Petri-életmű egyik újabb, centrális és jellegadó paradoxonja ez. Kétpólusú, mégis koherens erőtér, melyben a pályaív minden hullámmozgása interferál. Ebben a keretben a Magyarázatok... időszakában az elvesztés pillanatának még drámai töltetű horizontja, a kommentárok közvetítettségével ugyan oldott, modalitásában, grammatikájában és koncentráltságában mégis definitív nyelvállapot távlata nyílik meg, hogy aztán az egységes, zárt költészet célképzetével leszámolt, az integratív személyiségkép hiányának kérdésén túljutott kései líra relativizáló, nyitott, az összpontosítás feszességét fellazító, mégis sűrű nyelvi terében Petri az addig vezető út minden tapasztalatával végső poétikM és létevidenciák alakzataira találjon rá. Költői magatartásának mozgásiránya a folyamatos visszavonulás, a pályájáé a folyamatos megújulás: kihátrálás a magyarázat igényéből az állapot rögzítésén át a maradék lehetőségek fogyó szűkülő szituációjáig, állandó szakmai nyereségként aknázva ki mindazt, ami megszűnt, elmaradt. A hullás, a zuhanás, a
