Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - ARCOK ÉS MŰVEK - Keresztury Tibor: Szerep és személyiség: kritika és „nosztalgia” Petri versfelfogásában (tanulmány)
Szerep és személyiség: kritika és „nosztalgia” Petri versfelfogásában remények felszámolásának invenciózus, öntörvényű útja ez — tragikus történet, melynek katarzisa útközben, a reflektálás módja révén, elveszett. A Petri-líra végső konzekvenciája ily módon nem a felülkerekedésé, az ellenpontozó értékállításé, sem a drámai elbukásé, hisz a művészetek hagyományos üzenetképzésének személyiségháttere és beszédpozíciója itt meglévő adottság helyett megalkotandó feladat. Ha van„tanulság", az modellálhatóan kevéssé kiterjeszthető, hanem a pályaív személyre szabott kereteiből, az alakulástörténetből leszűrhetően magában a megírhatóság tapasztalatában rejlik. Abban, hogy a redukált ambíciók szerephelyzetében, majd abból is visszavonulóban egy formátumos költői személyiség mégis felépíthető; létrehozható egy olyan intenzív lírai világ, melyben az olvasó az egyedien személyes nézőpont valóságvonatkozásai révén mindennapjai ismerős színterére ismerhet rá. Ez a találkozás azonban „az énekléshez való viszony” radikális megváltoztatását sürgető Gombrowicz által üdítő gonoszsággal kifigurázott„a dalnok énekel, a hallgató elragadtatottan hallgatja’-típusú kapcsolatban biztosan elmarad. Nemcsak azért, mert Petri György költészete a beleélő olvasói közelítés helyett a vers keletkezési folyamatát, s a kínálkozó jelentéssel szembeni kétely mozzanatát is a mindenkori megértés feltételévé teszi, hanem mert költészetfelfogásának kiindulópontjai az alkatilag is oly közeli lengyel szerző kategorikusan racionális, az „oltár előtt végzett szertartás” attitűdjét nevetségesen avíttnak ítélő nézeteivel a lehető legmélyebb rokonságban állnak: „A tiszta, verses költészetben a túlzás gyötör; túl sok költészet, túl sok költői szó, túl sok metafora, túl sok szublimáció és végül túlzott sűrítés, megtisztítván minden költőietlen elemtől: vegytani anyaghoz lesz hasonló a vers. (...) a költőkben nemcsak ájtatosságuk zavar, az, hogy minden kompenzáció nélkül teljes mértékben átadják magukat a Költészetnek, hanem a valósággal szemben folytatott struccpolitikájuk is: védekeznek a valóság ellen, látni vagy elismerni sem akarják, szándékosan hozzák magukat bódult állapotba, ami nem erő, hanem gyengeség. (...) egyszer s mindenkorra szakítanunk kell azzal a súlytalan gondolattal, hogy «a művészet elragadtatást kelt bennünk” és hogy ■•gyönyörködünk a művészetben*. Nem, a művészet csak bizonyos mértékig kelt elragadtatást, és a gyönyörűségek, melyekben részesít, kétségesek...”(kiem. az eredetiben). Ha valamitől Petri György kétséges gyönyörűségekben részesítő költészete végképp idegen, a túlzás esztétikája, az ájtatosság, a valósággal szembeni struccpolitika és a bódult állapot feltétlenül az. (Alföld, 191>7/1.)
