Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - ARCOK ÉS MŰVEK - Keresztury Tibor: Szerep és személyiség: kritika és „nosztalgia” Petri versfelfogásában (tanulmány)
Szerep és személyiség: kritika és „nosztalgia” Petri versfelfogásában magabiztosságát teljes mértékben nélkülözi — a felülemelkedés fölénye helyett a figyelmes jelenlét az, amit demonstrál. Kitüntetett, koherens, szerepében fetisizált középpont helyett a lírai én a széthulló világ részeseként, megfigyelőjeként és értelmezőjeként funkcionál, ily módon semmilyen értelemben nem reprezentatív. Ez az a pont, ahová a József Attila-i hagyomány közvetlen f oly tathatatlanságának felismerése visszavezethető, s amit Radnóti Sándor — Fodor Géza által vehemensen vitatott módon — az evidencia hiányaként foglal össze. Pedig Petri Költők egymás közt-beli bemutatkozó szövegének József Attilára vonatkozó passzusát — mely szerint „ő volt az utolsó, akinek még sikerülhetett a lírai alapok egyszerűségének megőrzésével, a személyesség maximális intenzitásával nagy költészetet teremteni”(kiem. K.T.) — Radnóti a versek által igazoltan gondolta végig, amikor az evidencia hiányát a személyesség és a személyiség között feszülő ellentétből, distanciá- ból levezetve gondolatmenetét azon paradoxonba futtatja, hogy „mégis egy személy az, aki e személy megfoghatóságával szembeni kételyét végigéli, szenvedi és magyarázza”(kiem. az eredetiben). Mint ahogy egy tizenöt évvel későbbi dolgozatában is meggyőző érvekkel erősíti meg e látszólagos ellentmondást: „Itt nem a személyiség rendezi el a tényeket. A tényhalmaz, amelyben benne van az élete, mintegy megelőzi személyiségét. (...) S mégis, ennek ellenére, Petri költészete „megmenthetetlenül személyes" (Cédulák). Csakhogy az a személyiség, mely a személyességet működteti, nem adott. Újra és újra meg- és ki kell nyerni az élet tapasztalati tényrakásaiból”(kiem. az eredetiben). Ha nem is mérvadó, a pályaépítés tudatossága okán semmiképp sem elhanyagolható, hogy Petri legtöbbet idézett korai ars poeticája („számomra a személytelenség nem program, hanem probléma. Mert analitikusan szemlélni a versek életanyagát, ehhez távolságtartás és irónia szükségeltetik, viszont a személyiség érezhető jelenléte nélkül a vers elemei centrumuk-vesztett töredékké válhatnak”), és annak későbbi pontosítása, kiigazítása („Nem a személyiséggel akartam leszámolni, hanem az annak úgynevezett„lírai hős"-nek a fikciójával, aminek semmiféle empirikus személyiséghez nincs köze, hanem bizonyos poétikai klisékből áll: egy valahol spontán kialakult normarendszer megszabja, hogy milyennek kell lennie a költőnek”) egyaránt a fentebbi kritikusi megállapítások irányába mutat. Magukban hordozzák azt a személyiségfelfogást, amit ez a líra nagyfokú következetességgel kifejt, s felvillantják egyszersmind a verseszmény kritikai és nosztalgikus elemeinek együttes jelenlétét. Petri költészetébe! a homogén személyiség éppúgy elveszti evidenciaértékét, mint a költői közlés, a lírai beszéd maga — a világkép centrumában kétségkívül az evidenciahiány áll. E tapasztalat mélyen fájdalmas pesszimizmusa azonban távlatosan termékennyé fordul azáltal, hogy a költő a nyelv, az élményvilág, az élettények mellett magát a versben megjelenő személyiséget is lírája anyagává és tárgyává teszi, vallomástevő, kitüntetett helyzetű, szervező középpont helyett megmunkálandó nyersanyagként, újra és újra megformázandóként fogja fel. Mindez az „egyedien szeméiyes”(Szilágyi Ákos) nézőpontjának, a
