Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - ARCOK ÉS MŰVEK - Keresztury Tibor: Szerep és személyiség: kritika és „nosztalgia” Petri versfelfogásában (tanulmány)
Keresztury Tibor hogy ez az attitűd alkati konzervativizmusával súrlódásmentesen összeegyeztethető. Nem a magyar lírai hagyománnyal, hanem a költészet kultikus felfogásával szakít: a költői beszédet demitizálja és racionalizálja, uralt és ellenőrzött műveletté teszi. Amikor Benn idézett tanulmánya Valéry, Mallarmé, Pound, Poe és az ez esetben különösen fontos Eliot és Baudelaire nyomán a közlés folyamatát is az opusz integráns részének tudva a vers keletkezését Petrire is tökéletes érvénnyel egy ösztönös, szubjektív, valamint egy megfigyelő, vizsgálgató, patologikus helyeket kereső, rafinált és szkeptikus mozzanat együttes meglétével modellálja, az elsősorban Tandorihoz és Petrihez köthető líratörténeti fordulat belső feltételét, alkotásmódbeli következményét írja le. Azt a szemléletbeli hátteret jelzi, melynek talaján ők „a kultusz központi mozzanatának, költői szerepnek kritikáját, a személyiség önvizsgálatát tették költészetük alapmozzanatává. A romantikus esztétikából örökölt szubsztanciális személyiség kategóriája (...) lett a költészeti kritika tárgya; s e költészetnek témájává így (...) a költői megszólalás kritikátlanságának felszámolása vált.Amit a kultikus szemlélet külsőként tételez (tehát pl. hogy a költői sors nehézségei, a szerep ellentmondásai, a költői tevékenység vélt eredménytelensége, mind a külső világ idegenségéből, aktuális gonoszságából eredeztethetők), az e költők számára mint belső, költészeten és személyiségen belüli probléma jelenik meg.” Margócsy István érzékeny és lényeglátó problémafelvetése a „ki beszél a versben?—típusú kultuszellenes kérdések tematizálásával s még inkább a nyelvhasználat gesztusaiba való beépülésével, a megszólalás aktusának kritikai szemléletével, s így a versbeszéd naivitását megszüntető, önmagát kommentáló verstípus létrejöttével kapcsolatban nemcsak mélyebben érinti a Petri-líra természetét, hanem szempontjainak következetességével meg is kérdőjelezi Fodor Géza könyvének alaptézisét — legalábbis annak az életmű egészére történő kiterjeszthetőségét. Ha ugyanis ez a költészet a monográfia ajánlata nyomán a valóság és az eszmény, az életvilág és az értékvilág szembenállásának szerkezetével leírható, e virtuális alaprajz keretein belül hiánytalanul értelmezhető volna, épp azon ki nem kezdett személyiség rehabilitációja nem maradhatna benne el, melyet az kezdettől kétségbe vont. Akkor is így van ez, ha Fodor Géza koncepciója az értékvilág ambivalenciáját, fenntarthatóságának kérdéses voltát, illetve a „sóvár vágy” által való fenntartását illetően fontos megszorítást tesz, hisz a világkép szentimentális-romantikus alapstruktúrája csak a kultikus versfelfogás személyiségképével volna Petri esetében meggyőzően alátámasztható. Egy olyan modellben, melynek legnagyobb hatású kortársi változatát egy morális alapozottságú, nemzeti mitológiával áthatott univerzális értékeszmény érdekében-védelmében felnövesztett lírai hős megteremtésével Nagy László dolgozta ki. Mert e kétpólusú szerkezet egyik „oldala”, a nyomasztó, deprimáló külvilág Petri létérzékelésében adottnak mondható ugyan, de a szembeszegülő értéktételezés — nem kevésbé markáns formában, de — legfeljebb az állandó ráutalás mozzanatában lesz tetten érhető. Aki itt a versben beszél, az ítélkezés erkölcsi többletét és pozicionális
