Irodalmi Szemle, 1997

1997/4 - ARCOK ÉS MŰVEK - Keresztury Tibor: Szerep és személyiség: kritika és „nosztalgia” Petri versfelfogásában (tanulmány)

Szerep és személyiség: kritika és „nosztalgia” Petri versfelfogásában

jességgel különböző, szakmai természetű motivációt, melynek gyerekkori megfogalmazását a tényleges alkotómunka hitelesítve igazolta vissza. Cáfolha- tatlanul jelezve, hogy Petri György számára a költői tevékenység vallomáskényszerből fakadó belső közlésvágy helyett valóban nyelvi kihívást s ebből következően erős érzelmi-kifejezésbeli önkorlátozást jelent, Brodszkij figyelmeztetésének szellemében: „Abban a pillanatban, amikor a művészet elutasítja a szükségszerűség és a racionalitás elvét, feladja pozícióit, és tisztán dekoratív funkciókra kárhoztatja magát.”

Amikor az induló Petri saját pozícióját a magyar lírai hagyomány újraértett, személyre szabott keretei között kísérli meg kijelölni, nem annak megtagadására, pusztán az érvényesen hasznosítható tapasztalatok felülvizsgálatára tesz gyakorlati javaslatot. Azon értelmezői közösségek visszatérő ítélete, melyek életművét bizonyos szent és sérthetetlen normák megsértésével vádolják, nemcsak azért felületes, mert a hagyományban való benne-lét kardinális meghatározottságáról nem vesz nála tudomást, hanem mert törekvésének irányultságát épp ellentétesen értelmezi. Petri alkata és ambíciója ugyanis teljességgel nélkülöz mindenfajta offenzív, tabukat döntő elképzelést, avantgárd jellegű formanyelvi expanziót; korszerűségigénye sem programszerű újítás, sem a meghökkentés igényével nem párosul. Kritikája ettől persze nem kevésbé radikális, csakhogy az a kortársi verstípusok legelterjedtebb változataira, azok kritikátlan hagyományszemléletére, másrészt pedig általuk magára a hagyományos költői szerepre vonatkozik. Petri György újításának lényege és történeti jelentősége e szerep kiterjesztése, határainak tágítása helyett annak korlátozásában rejlik. Egy defenzív programban tehát, amelyben a lírikus szerep teherbírását s a művészi magatartás karakterét nem az átörökített konvenciók minitípusai, sem pedig az azokkal való szembefordulás látványos gesztusai, hanem alkat és szerep pontos önismeretére való megfeleltése hivatott eldönteni. Fodor Géza monográfiájának egyik legfőbb koncepcionális állításával — mely szerint „Petri alapjában véve tradicionális költő”— ennélfogva azért lehet egyetérteni, mert ez a versmodell önkorlátozó, önkritikus, reflexív jellegéből adódóan akkor is belül marad a hagyományos lírai alapviszonyon, amikor több strukturális összetevője — nyelvi, poétikai, tematikai radikalizmusa — a lírai beszéd közmegegyezéses területén túlmutat.

Nem véletlen persze, hogy Petri fogadtatása e belátástól akkor is eltekint, amikor törekvése a közelítés konzervatív stratégiái számára is bőven nyújthat támpontot, érveket. A hatvanas-hetvenes évek fordulójának értelmezési horizontja ugya> is — meglehetős masszivitással — azon az alapon nyugszik, amit Gottfried Benn 1951-es dolgozata pontosan jellemez: „a nyilvánosság (...) úgy képzeli: emitt van egy ligetes táj vagy egy naplemente, amott pedig áll egy melankolikus hangulatú fiatalember vagy kisasszony, s máris megszületik egy vers. Nem, ilyen módon nem születik vers. Egyáltalán: vers nagyon ritkán születik, a verseket csinálják.” A naiv költészetfelfogás talaján ily módon Petri szemléletének alapvetése lesz érzékelhetetlen: annak ténye, hogy számára a versírás kegyelmi állapot helyett kezdettől fogva mesterségbeli kérdés, s