Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - ARCOK ÉS MŰVEK - Keresztury Tibor: Szerep és személyiség: kritika és „nosztalgia” Petri versfelfogásában (tanulmány)
Keresztury Tibor számára gyakorlatilag kizárólagos hagyomány folytathatatlanságának felismerését. Annak ténye, hogy a húszas évei közepén járó költő merész — és a korban teljességgel eretneknek számító — következtetése a rituális apagyilkosság lázadó gesztusánál jóval mélyebb jelentéssel bír, a Költők egymás közt című antológia révén lett közelebről belátható, kifejtett formában pedig az ott közölt anyagot is integráló, 1971-ben megjelent könyvben mutatkozott meg. Petri lírafelfogása a vállalt versek időszakától kezdve határozott, kialakult, s főbb jellegzetességeiben mindenekelőtt a legáltalánosabban elfogadott vers- eszmény karakteres alternatívájaként jellemezhető. A pálya egészére kiható érvényessége nem hagy kétséget afelől, hogy korai, mégis végleges alapozott- ságú esztétikai megfogalmazását az említett, nyomasztóan erős tradíció felülvizsgálatán túl a költészet, a költői beszéd alapjainak radikális újragondolása segítette elő. Petri György kiteljesedő művészi gyakorlatában mindebből az ismert poétikai trendekkel szembeni kétely és kritika olyan fokú kiterjedése következett, mely a költészet kifelé irányuló, társadalmi funkcióját és a közvetlen vallomásosság, a személyes önkifejezés feloldó és általánosítható tapasztalaid, megoldást kínáló szerepét egyszerre kérdőjelezte meg. így van ez akkor is, ha az ekkori nyilatkozatok egyes teoretikus megfogalmazásai nem nélkülözik a marxista esztétika korabeli követelményeinek aktuális közhelyeit, mert általuk a költő a társadalmi és értelmiségi benne-lét szükségszerűségét, megkerülhetetlen adottságát, nem pedig feladat-jellegét, a helyzetfelmérés elhivatottságát hangsúlyozza. Kibontakozó költészete a „filozófiai elveken nyugvó elemző társadalomkritika” igényének s a közösségi szempontok elvárásainak csak annyiban megfeleltethető, amennyiben abból a versekben megjelenő lírai én tágabb meghatározottságai is kikövetkeztethetők. Közvetett módon, hisz e pályakezdés kivételes jelentősége és újítása nem kis részben abban áll, hogy ez a törekvés minden lírai közléselemet — tartalmi funkciót, külső vonatkozást, dekoratív eszközt — a beszédmód integráns részének tekint, a kifejezés mikéntjében próbál feloldani. A versalakítás, a beszédforma maga lesz itt tehát a legfőbb jelentéshordozó, szoros összefüggésben a költői tevékenység erős nyelvcentrikusságával és reflexív önismeretével. Érdekes adalék, hogy a hatvanas évek lírai orientációjától, költői programjaitól élesen eltérő, a megszólalás prioritásait belső szükségletek és külső célképzetek helyett a nyelvi megformáltságra szűkítő s a Magyarázatok... anyagában szerves és meggyőző kifejtettségében megmutatkozó elgondolás voltaképp a költő József Attila- „korszakánál” is régebbről eredeztethető. Ha hihetünk Petri emlékezetének, akkor esetében egy semmiképp sem szokványos előélet rekonstruálható: szavai szerint kisgyerek korától evidens volt, hogy a nyelvvel akar foglalkozni, s tizenhárom évesen azt is eldöntötte, hogy költő lesz.„Én egyszerűen profi akartam lenni. Tehát egyáltalán nem azt éreztem, hogy vallomást akarok tenni (...) én egyszerűen verset akartam írni”— folytatja a történetet a vele készített egyik legalaposabb interjúban, feltárva a későbbi felismerések gyökereit. Azt a költői pálya szokásos inspirációitól tel
