Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - Jorge Luis Borges: Az irodalom élvezete (esszé)
Jorge Luis Borges usz szájából hangzott el*, továbbá hogy a foglyul ejtett titán, akit két könyörtelen szolga, az Erő és az Erőszak egy sziklaszirthez láncolt, egy agg úrnak, Ókeanosznak mondta el a szóban forgó szavakat, amikor az balsorsán osztozva sasparipán felkereste. Ebben az esetben találónak, sőt tökéletesnek találnám a kifejezést, mert különc szereplőkről van szó, és nagy (és már költőivé lett) távolság választ el az eredetétől. Úgy fogok eljárni, ahogy az olvasó, aki kétségtelenül felfüggesztette az ítélőképességét, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy kitől származik a kifejezés. Egyáltalán nem ironizálok. A távolság és a régiség (a tér, illetve az idő nyo- matéka) vonzza a szívünket. Már Novalis is kimondta ezt az igazságot, Speng- ler pedig egy híres műben nagyszerű érvekkel bizonyította. Én ezt most az irodalommal szeretném összefüggésbe hozni, ami felettébb patetikus. Ha attól a gondolattól megületődünk, hogy kétezer-ötszáz évvel ezelőtt éltek emberek, miért ne indítana meg bennünket az, hogy tudjuk, hogy verset írtak, hogy fürkészték a világot, hogy a könnyed, időálló szavakba elraktároztak valamicskét nyomorult, röpke életükből, és hogy azok a szavak most teljesítik hosszú küldetésüket? Az idő — ez az öntelt pusztító, a rombolásnak meg Itálica romjainak ez a híres hőse — azért épít is. Cervantes büszke sorát — Isten uccse, rémít e pompa engem** — átszabata, sőt nagymértékben kitágította az idő. Amikor a Don Quijote teremtője és megjelenítője papírra vetette e sort, az Isten uccse olyan lapos indulatszó volt, mint a teringettét, a rémít pedig egyenértékű volt a megleppe 1. Gyanítom, hogy a kortársai valahogy így vagy hasonlóan érthették a sort: Nini, micsoda meglepő dísz ez itt!... Mi ellenben erőteljes, élő sornak találjuk. Az idő — Cervantes barátja — tudta, hogyan kell korrektúrát javítani. A halhatatlanoknak általában más sors jut. Érzéseik, gondolataik rezzenései többnyire semmivé lesznek, vagy láthatatlanul — és felidézhetetlenül és gyanútlanul — működnek. Egyéniségük ellenben (ez roppant leegyszerűsített plátói idea, amellyel életük egyetlen percében sem voltak teljesen azonosak) gyökérként tapad a lelkükhöz. A halhatatlanok olyan sivárak és tökéletesek lesznek, mint egy számjegy. Absztrahálódnak. Csak egy szűk maroknyi árnyék lesz belőlük, de az örökké megmarad. Túlontúl illik hozzájuk ez a mondat Csak visszhangok maradtak: melyek méltóságuk réseiben és űrjeiben formálódnak, nincs ép szó, csupán a hiányzó szavak uszálya (Quevedo: Az eszes Fortuna és mindenki Órája, XXXV). Persze sokféle halhatatlanság van. Édes és biztos halhatatlanság jut a költőnek (középszerű, de becsületesen dolgozó, kitartó buzgalmú emberek szokták ezt időnként kiérdemelni), akinek a neve összekapcsolódik a világ egy pontjával. Idetartozik Burns, aki Skó * Vö ...és innét tör egykor majd elő a tűzfolyam, kegyetlen foggal falva fel a termékeny Szicílián a tág mezőt." (Leláncolt Prométheusz, 367—369., Trencsényi Waldapfel Imre fordítása.) (A ford.) ** Lásd II. Fülöp sevillai síremlékére (Tótfalusi István fordítása). (A ford.)
