Irodalmi Szemle, 1997

1997/4 - Jorge Luis Borges: Az irodalom élvezete (esszé)

Az irodalom élvezete

oW.) Ez figyelmeztetésnek tűnik, pedig vallomás. A történeti szemszög éltető ereje vajon nem csupa sajnálatból, nagyvonalúságból vagy egyszerűen udvariasságból áll-e? Erre azt felelhetik, hogy nélküle összetéveszthetjük a plagizá- lót az újítóval, a szellemfigurát a szoborral. Valóban, de az érdemek igazságos megítélése és a tiszta esztétikai élvezet két teljesen különböző dolog. Szomorú megfigyelésem, hogy aki bíráló szemmel olvas át sok művet (a kritikusnak sem más a feladata), abból mindig puszta stílusgenealógus és hatásnyomozó lesz A következő rémisztő és szinte kimondhatatlan igazság az életelve. A szépség az irodalom járulékos tulajdonsága; annak függvénye, hogy az író által használt szavak rokonszenvet vagy ellenszenvet keltenek-e, a szépségnek semmi köze az örökkévalósághoz Általában az epigonok, a már megénekelt témák gyakori látogatói jutnak el hozzá, az újítók szinte sosem.

Lomha elménk azt súgja, hogy vannak örök könyvek. Bárcsak létezne egy ilyen mű, amely pontosan megfelelne az ízlésünknek és szeszélyeinknek, amely a nyüzsgő reggeleken épp oly leleményesnek tűnne, mint a magányos éjszakákon, s a világ minden idejére be lenne tájolva. Kedvenc könyveid, olvasó, ennek a végső olvasat nélküli könyvnek a piszkozatai.

Ha csalhatatlanul tudnánk, hogy mi módon teremthet a művészet nyelvi szépséget, akkor léteznének antológiák, amelyek nem követnék az időrendet, sőt még a szerzőket, s az iskolákat sem említenénk. Ott minden mű helyét csupán a szépség nyilvánvalósága biztosítaná. Persze a mostani antológiák esetében nevetséges, sőt veszélyes volna az ilyen válogatás. Hogy csodáljuk Juan Boscán szonettjeit, ha nem tudjuk, hogy őket vajúdta ki elsőként a nyelvünk? Hogy szenvedjük el X. szonettjeit, ha nem tudjuk róla, hogy már sok hasonlót követett el, még több hibával, s ráadásul barátja a szerkesztőnek?

Félek, hogy nem érthető ez a pont, így még ha a túlzó leegyszerűsítést kockáztatom is, mondok egy példát. A következő kiragadott metafora legyen a szemléltetünk: A tűz, vad állkapcsával\ nyeli a mezőr-Helyteleníthető vagy elfogadható ez a fordulat? Én azt állítom, hogy ez kizárólag attól függ, hogy kinek a leleménye, és ez nem paradoxon Tegyük fel, hogy egy kávéházban — a Corrientesen vagy az Avenidán — saját alkotásként adja át nekem ezt a sort egy irodalmár. így okoskodnék: Manapság roppant alantas munka a metaforaalkotás; az égetni ige kicserélése nyelnire nem túl szerencsés megoldás; talán lesz, akit meglep az állkapcsos kifejezés, de a költő gyengeségét jelzi, mert hagyja, hogy magával sodorja a tűznyelés teljesen gépies fordulata; összességében: nulla.. Most tegyük fel, hogy egy kínai vagy egy sziámi költő leleményeként mutatják meg nekem a metaforát így okoskodnék: A kínaiaknál mindenből sárkány kerekedik, és elképzelek egy ünnepi, kígyózó, fényes tűzvészt, s tetszik a kép. Tegyük fel, hogy olyan valaki használja a metaforát, aki szemtanúja volt egy tűzvésznek sőt olyan, akit fenyegettek is a lángok így okoskodnék: Ennek az állkapcsos tűznek a fogalma valóban olyan, mint egy rémálom, mint egy borza- dály, s emberi, utálatos gonoszsággal ruház fel egy akaratlan eseményt. Szinte mitológiai töltetű és roppant erőteljes a kifejezés. Tegyük fel, hogy Aiszkhü- losz a fordulat szülőatyja, és hogy az (s ez megfelel a valóságnak) Prométhe-