Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - Jorge Luis Borges: Az irodalom élvezete (esszé)
Jorge Luis Borges JORGE LUIS BORGES Az irodalom élvezete Azt hiszem, a legnagyobb irodalmi gyönyörűséget nekem eddig Eduardo Gutiérrez krimijei szerezték, meg egy görög mitológia meg A salamancai diák meg Verne Gyula nagyon is ésszerű s egyáltalán nem fantasztikus fantáziái meg Stevenson remek tárcái meg a világ első folyamatos regénye, az Ezeregy éjszaka meséi. Vegyes ez a leltár, csupán az benne a közös, hogy — megbocsáthatóan — valamennyit egészen fiatalon olvastam. Akkoriban vendégszerető olvasó voltam, roppant figyelmességgel mélyedtem el mások életében, és boldog, vidám belenyugvással mindent elfogadtam. Mindent elhittem, még a rossz illusztrációkat és a sajtóhibákat is. Nekem minden történet kaland volt, s igyekeztem mindig méltó, előkelő helyen átélni őket: a lépcső legmeredekebb pihenőjén, egy-egy padlásszobában, a tetőteraszon. Később felfedeztem a szavakat: felfedeztem kiolvasható, sőt emlékezetben tartható vendégszeretetüket, és elraktároztam a fejemben számos versben és prózában írt tirádát. Egyik-másik olykor — még ma is — mellém szegődik a magányban, s az egykori öröm megszokottan ismétlődik; némelyik jámborul kiesett az emlékezetemből, mint például a Don Juan Tenorio, amelyet hajdan elejétől végig tudtam, de az idő meg a kedvetlenség kitörölte a fejemből. Lassacskán, elmondhatatlan ízlésficamok sorozatán át barátkoztam meg az irodalommal. Nem tudom felidézni, mikor olvastam először Quevedót; ma leggyakrabban őt olvasom. Azt ellenben jól tudom, hogy milyen szenvedélyes volt az első találkozásom a Sartor Resartusszai, avagy Az újraszabott szabóval, az egzaltát Thomas Carlyle művével, ezzel a kiselejtezett könyvvel, amely évek óta magányosan olvassa önmagát a könyvtárban. Később apránként megtisztelő könyvbarátságokat érdemeltem ki: Schopenhauer, Unamuno, Dickens, De Quincey és ismét Quevedo. No és hol tartok ma? író, kritikus lettem, és — sajnálkozva s tudatlanságomat bevallva — meg kell mondanom, hogy emlékekben dúskáló élvezettel olvasom újra a régi olvasmányokat, és nem lelkesedem a frissekért. Egyre inkább vitatom az újszerűségüket, iskolákba, hatásokba, kapcsolatokba skatulyázom őket. Gondolom, ugyanezt mondaná a világon minden kritikus (talán néhányan még Buenos Airesben is), ha őszinték lennének. Természetes: takarékos és rendszerető az emberi elme, a csodát csak rossz szokásnak tarja. Ha bevalljuk, már nem kell mentséget keresnünk. Azt írja Menéndez y Pelayo: milyen kevés verssor maradna fenn, ha nem történeti szemmel olvasnánk őket! (Az amerikai költészet története, II, 103.
