Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - Szitányi György: Egérút (novella)
Szitányi György ezt a témát. Rengeteg szakértője akad. Nincs ebben semmi rossz. A rossz erkölcsi fogalom, és én ott a lány mellett úgy éreztem, jó helyen vagyok. Fel tudja fogni ezt a képtelenséget? Nekem sohasem sikerült, de már régóta nem is érdekel. Elaludhattam, mert világosodott, amikor felfigyeltem a pusmogásra: — Milyen állatok ezek? Giliszták? — Szerintem gyíkok. — Az lehetetlen, kérem, a gyíkok a kerítések mellett szoktak sütkérezni, itt pedig se kerítés, se napsütés. Ezek tehát nem gyíkok. A lányra néztem. Egykedvűen szemlélte a környezetet, látszott, hogy ő nem aludt. Szemfehérje izzott a túlerői tét éstől. Végtelen nyugalom áradt belőle. Csak egy dolog látszott hatni rá, az magához vonzotta tekintetét. A mindenórás asszony volt az. Szült. Várakozva néztem a lányt, nem akar-e segíteni a szülő nőnek, de mozdulatlan maradt. Az asszony halkan nyögdécselt, a szeme kidülledt az erőlködéstől, s amennyire undok küllemű, olyan szép volt, hogy amikor kínjában azt kívánhatta, inkább haljon meg, néma tudott lenni azért, hogy éljen. Látja, egész lelkes szavalót csinál belőlem a rút nő szépsége. Akármi legyek, ha maga ezt megérti, túlságosan fiatal ehhez, amikorra pedig megértené, már élni sem fog, azt hiszem. Annyi fölösleges kockázatot vállalnak maguk. Szóval megszült ez a nő ott.-— Nem kell az órátok, szemét banda — lihegte. — az én fiamnak nem kell horoszkóp, ez túl fog élni mindent. Úgy éreztem, a lány tekintete nem tartóztat. Oda mentem. A lócán síkos, dülledt szemű fiú hevert, a feje ormótlan, torz dobókocka alakú, ujjai között úszóhártya, az egész teste zöld, terepszínű. Láttam a saját szememmel a borzalmas jószágot kettéosztódni. Megvolt tehát a mindent túlélők Adámévája. Keresztülfutott rajtam, hogy addig kéne szétloccsantani valamivel, amíg lehet. Erélyes hang csattant bennem! Gyere! A lány volt. Az ajtóhoz tapadt, szeme elszántan villogott. Oda siettem, a markomba nyomott egy revolvert, az ő kezében is volt egy. Feltépte az ajtót, kilökött rajta. Intett, hogy kövessem, és futni kezdett. Nem találkoztunk senkivel. Akár hiszi, akár nem, a tisztogatók, ahogy jöttek, olyan váratlanul eltakarodtak. Ott álltunk egy romsivatag közepén, csak egy-egy pikkelyes állatka iparkodott a dolgára. — Most elválunk — mondta. — Élj békében, ha tudsz. Jelölj meg, hogy ne lehessen letagadni, ami történt. Megtettem, amit kért: revolverrel átlőttem a bal kezét a kézfej felől. Most pedig megkínálom egy különleges itallal, amit én egészségi okok miatt nem ihatok. Látja, az ember vénségére ellustul: nem magam töltök. Itt, az asztallapjában van egy csengő, ezzel kipötyögtetem, mire van szükségem, a feleségem pedig behozza. Kész az ital, hallom az ajtónyitást. A feleségem végtelenül szófukar, azt sem
