Irodalmi Szemle, 1997

1997/4 - Szitányi György: Egérút (novella)

Egérút

korhadt, süppedékeny hajópadlótól. Egy ikerpár kuporgott a bedeszkázott ablak alatt egymást átölelve. A sötétség úgy folyt elő a homályba burkolózó szögletek irányából, mintha ebből a zugból lepné meg a világot az este. A falhoz léc-sovány, mindenórás asszony támasztotta a hátát. Nincs órám, sóhajtozott, sohasem tudom meg, melyik órában születik, pedig az kell a horoszkóphoz. Ahogy elé álltam, a szemembe nézett, kihívóan kacsintott, és megszólított:

— Van órád, bogaram?

— Van.

Megnéztem, nem mutatott semmit, vékony repedés látszott az üvegén.

Az asszony rekedten felvihogott.

A túlsó falnál többen hevertek a puszta padlón. Az asszony rikácsolása odáig kísért.

— Ne törődjön vele, uram — szólt egy dohánymart hang a közelemből —, nem akart ez gyereket soha, csak visszaél kegyed türelmével. Bocsánat, nincs véletlenül külföldi cigarettája?

— Nem dohányzom

— Tisztelt uram, ilyen időkben ez természetes. Ön okos ember, biztosan van valamilyen áruja, én nem tévedek.

— Hagyjon békén — forrtam fel lassan.

Egy teljesen meztelen, kiálló csontozató, ráncos bőrű, kopasz ember szökkent fel előttem, hogy hátrahőköltem. Néhány szál hosszú, ősz haj tapadt kétoldalt a koponyájához, szabályszerűen tisztelgett és jelentkezett:

— Alezredes úrnak alázatosan jelentem, a létszám mellékes, a hangulat bizakodó, az ellátás kifogástalan.

— Ki maga?! — ordítottam bőszülten.

— Alázatosan jelentem, az ezredes úr tisztiszolgája. •

— Ki az ezredes? — kiáltottam, mielőtt folytatná, mert ezek szerint nekem itt felettesem van.

Alázatosan jelentem, nem tudom, még nem érkezett meg. Talán hősi halált halt. Megbocsásson az alezredes úr, de itt valaki azt mondta, hogy csak a hüllőket nem irtják ki. Parancsot kérek, hogy átváltozzunk-e valamilyen hüllővé.

— Ha tudnak, mielőbb! — vezényeltem, mert az a véleményem hogy az ember, ha ezen múlik az élete, igenis, változzék át valamilyen hüllővé, ha képes rá.

— Parancsára, alezredes úr!

— Aki képes rá, terepszínű legyen. Végeztem. Lelépni!

A lány az ajtó előtti lépcsőn ülve tanulmányozott minket. Az események után szinte menekültem hozzá. A dohánymart hang kántált:

— Használt kígyóbőrért aranyat adok...

Kívülről menetelés hangja szűrődött be, néha egy-egy lövés zaja hallatszott. Nem érdekel a múlt, nem is beszélek róla senkinek, magának most csak azért mondom el ezt a történetet, mert azt hiszi, én vagyok az utolsó túlélő, hogy kútfő vagyok, egy forrás, amire hivatkozni lehet. Majd meglátja, ha előveszi