Irodalmi Szemle, 1997

1997/4 - Duba Gyula: Gyertyák esőben (regényrészlet)

Gyertyák az esőben

lálkozására kerülne sor, az oktalan lehetetlenségek észbontó színjátéka kezdődik. A járdákon állók rádöbbennek, hogy nem hagyhatják el helyüket. Kiáltozás támad arról, hogy minden kijáratot és elvezető utat lezártak. Erre nyüzsgés indul, és egymással ellentétes mozgások kezdődnek. A nyugtalanság és a tehetetlenség megbénítja, majd fejvesztett mozgásra készteti az embert. Az eső elől, aki teheti, a sekély kapubejáratok és párkányok alá húzódik, sokan felfedező és kivezető út kereső cserkészésre indulnak a tömegben. Hosszú libasorok keletkeznek, akár a májusi felvonulások embererdjében, egymásnak ütköző sodródások, mint mindig, amikor egyesek a mozgó áradattal szemben akarnak eljutni valahová. Fel-alá kavargó csoportok hömpölyögnek, szétszóródnak és összeszorulnak, akár a megfélemlített birkák a karámban. A gyertyás csoport maga elé tartót gyertyákkal, akárha védekezésül nyújtanák ki maguk előtt a fehér viaszrudakat, a kis tömeg tanácstalanul és mozdulatlanul áll az úttesten. Az eső már ritkábban veri őket, a fákról azonban nagy vízcseppek hullanak a nyakukba, s a víz a gallérjuk mögé csorog, bőven folyik a járdák mentén, cipőjüket áztatja. A felvonulni készülők mintegy önkéntelenül meggyújtani igyekeznek gyertyáikat, gyufák lángja lobban, apró fények villannak, néhány gyertya ismét világít, lángjuk reszketve hunyorog. S a tüntetésre készülő tömeg rendeződik. Az öntözőkocsi még nincs a közelükben, a rendőrautók felől azonban váratlan, erős hang kiált rájuk.

— Emberek, hagyják el az úttestet! Adjanak utat az öntözőautónak!

A távolban a Szentháromság-szoborcsoportjánál feltűnik a másik öntözőkocsi. Nem hallják még motorja robaját, a maga után vonszolt, sistergő vízernyő sziszegését sem érzékelik, ám a gép közeledik. A Szarka utcánál állók pedig azt is látják, hogy mögötte, az úttest két oldalán feltűnnek a seprőkocsik, és robajló motorral söpörni kezdik a járdák mentén az úttest szegletét.

— Azonnal tegyék szabaddá az utat a járműveknek, emberek!

Ismét kiáltott az erős hang. Hangszóró tölcsér erősíti szavait, túlharsogja a közeledő öntözőkocsi moraját. Az autóktól, a rendőrök az eső elől nem szálltak be a kocsikba, mellettük álltak és áztak a zivatarban, mintha ily módon vállalnának sorsközösséget a tömeggel, kézi hangerősítővel egy rendőrszázados kiáltott a tüntetőkre. Az egység parancsnoka középkorú férfi. Felerősített parancsa, a keményen és kényszerítőén kiáltott szavak visszhangja körbejár a téren, az épületek fala visszaveri és megsokszorozza. Végül kavarogva a közeledő motorzúgásba vegyül, de az emberek tudatában tovább él s bénítja akaratukat. A rendőrszázados parancsának visszhangja és a Tatra zúgása néhány pillanatra kibírhatatlan morajlássá nőtt. Az öntözőkocsi már csak néhány tucat méterre van a felsorakozott embercsoporttól. Az első sorokban ismét lobognak a gyertyák. A sofőr bekapcsolja a reflektorokat, erős fényük a tompuló, párás szürkületben elvakítja az embereket. A vezető a legkisebb sebességre kapcsol, alig cammog a gép, gázt ad a bőgő motornak, és lépésben haladva nekihajt a gyertyáikat nyújtogató embereknek. Sok nő felsikolt a járdán. A megzavarodott tüntetők az utolsó pillanatban lépnek oldalt, és ugornak el a gépkocsi elől. Mintha felrobbantották volna a készülődő