Irodalmi Szemle, 1997

1997/3 - Búcsú Bohumil : Hrabaltól Motesiky Árpád: Galambok szárnyán távozott

Búcsú Bohumil Hrabaltól kifizette az asztaltársaság számláját, és kisétált a reá várakozó taxihoz. Aggko­rában — miután a lábai ugyancsak meggyöngültek, megesett, hoj>y a főpin­cér a hátán vitte a taxihoz. Hrabal elég gyakran mesélt — sörözgetés közben — az irodalbmról, saját műveiről, de másokéról is. írásaival nem óhajtotta megváltani a világot vagy a korát és a rendszert, de nyolcvankilenc őszén, amikor felkeresték;a forrongó diákok, és anyagi támogatást kértek tőle, szó nélkül a zsebébe nyúlt, s átadott nekik egy háromszázezerről szóló bankbetétkönyvet... Utoljára a múlt esztendő novemberében járt az Arany Tigrisben, és azzal búcsúzott barátaitól, hogy a bulovkai ortopédklinikára vonul be megkopott ízületeit és csontjait gyógyíttatni. Dr. Dungl, a kórház főorvosa az ötödik emeleti szobában, kórteremben szorított helyet az írónak, kedves páciensé­nek. Sohasem voltak vele gondok, mindig megtartotta a kezelés szabályait és a kórház csöndjét, nyugalmát. Ámde bekövetkezett ama bizonyos tragikus délelőtt, amikor az író 1997. február 2-án, 83 éves korában a madarak és ga­lambok etetése közben kizuhant az ötödik emeleti kórterem ablakából, és életének fénysugara az aszfaltjárdán hunyt ki örökre. Bohumil Hrabal 1914. március 3-án született a Brünnhöz tartozó Židenicé- ben, ahonnan az élet hamarosan tovább lendítette. A műveiben megnyilvá­nuló tehetsége, magatartása és sajátos egyénisége meghozta neki a sikert. Műveit számos nyelvre lefordították és fordítják mind a mai napig. Hőseit vi- szontláhattuk a filmvásznon és a színpadokon is. Kormányfők, neves művé­szek, politikusok és jeles emberek szeretete, barátsága övezte. Mondták is annak idején, hogy Bili Clinton csak azért látogatott el Prágába, hogy a „gyön­géd barbárral" az Arany Tigris sörözőben, habzó, tizenkettes pilzenit ihasson, amelyet az író oly nagyon szeretett. Törzsasztalánál —az Arany Tigrisben — gyakorta megjelent Jirí Menzel rendező, Jaromír Hanzlík színész, Václav Kla­us kormányfő, de megesett, hogy Václav Havel köztársasági elnök is felkeres­te... És eljött a búcsúzás, a búcsúztatás napja: február 12-én, pontban tizenegy órakor a gyászoló gyülekezet Gustav Mahler zenéjére bevonult a strašnicei krematórium nagytermébe. A bús zene szívbe maróan hatott. Mahler zenéjét gyászharsonák váltották fel, majd egy ősz hajú, bölcs, cseh férfi, František Dvorák professzor lépett a virágokkal, koszorúkkal borított ravatal elé. Na­gyon rövid gyászbeszédet mondott, amelynek az utolsó mondata imigyen hangzott: „Bohumil Hrabal nem halt meg, csak megszűnt írni!,, A búcsúztató után a gyászoló gyülekezet jobb oldali szárnyából előlépett egy szépszál prágai cigánylegény. Hegedűjét a vállához illesztette, és halk ke- ringőbe kezdett, amelyet lágyan kísértek társai, a gitáros és a bőgős. A kerin­gő után Bohumil Hrabal rendkívül szeretett dalocskája, a Cigánykesergő következett: Romani csavóre... Sírt a hegedű; szavak nélkül is a szívhez szólt. Aztán elhallgatott a hegedű, a prímás meghajolt a ravatalon fekvő koporsó felé, és gyászszertartás véget ért... A gyászoló gyülekezet egy csapásra felbolydult: tévések, fotósok és újságí­

Next

/
Thumbnails
Contents