Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A költői világkép újszerű felfogása
KÖNYVRŐL KÖNYVRE ságérzetének talaján hozta létre, Az Apostolban már a világmagyarázatok rela tivizálódását is tetten érhetjük. Míg Kölcsey nemzeti mitológiájával foglalkozó tanulmányaira Arany kapcsolódik rá nagy nemzeti eposzaival, addig Vörös martyt Vajda János és Komjáthy Jenő fedezi fel (bár belőlük hiányzik a egyetemes kilátástalanság elhárítása), Petőfit pedig a népnemzeti iskola és a petőfieskedők tekintették elődjüknek (s így lírájuk a nosztalgia és a teljes csőd regisztereit játszotta végig, hisz ők már nem voltak, nem lehettek sem a naiv, sem a szabadságharc „szélsőséges relevanciákra támaszkodó” forradalmár-költő pozíciójában). A Világos utáni líráról szólva szerzőnk meg sem említi Lisznyayékat, így tehát a petőfieskedőket ezzel a gesztussal kiutasítja a XIX. századi magyar irodalomtörténetből. Mivel egészen Vajdáig olyan egyéniségről sem tud, aki önálló világkép megalkotásáig jutott volna el, ezért a tárgyalt korszakot nem tudja egyéni teljesítmények felől vizsgálni sem — így jut oda, hogy világké- pi-narrációs technikák alapján gondolja leírhatónak Lévay, Gyulay, Tompa, Kozma Andor, Szász Károly, Dalmady, Vargha Gyula, sőt Arany János költészetét. Amennyire unalmas és nívótlan e korszak lírikája, legalább annyira élvezetes S. Varga stílusa. A már említett értékszempontok által új összefüggésekre mutat rá, irodalomtudományunk korábbi eredményeit a kanti és a heideggeri ismeret- és lételmélet felől veszi revízió alá illetve támasztja alá újólag. A 48 utáni időszakban két ténynek van különösen nagy jelentősége S. Varga Pál szerint: az éles szakadás a 48 előtti világhorizonttal, illetve az egységes, új világhorizont hiánya, az, hogy a korszak pluralizmusa egymás-mellett-elbe- szélés, mindenki „másik világban él”, nem jön létre a „kölcsönös nézőpontok generáltézise”. Hiányzik a kohéziós erő, új, relativizált értékek és „objektív” világok születnek. A népnemzeti iskola tagjai a kanti fordulat után áldozatul esnek a 48 utáni helyzetnek, majd a 67 utáni állapotnak is. Költészetük továbbra is a nemzeti jelleget hangsúlyozta, majd ennek tarthatatlansága után a lírát fikcióvá süllyesztették, míg végül t ik az objektivitás diktálta sablonok maradtak meg számára. Az ötvenes években fejlődött ki az az átmeneti verstípus, amely ugyan tudósít már az objektum és a szubjektum különválásáról, de őrzi még az „örök bíró” költői „magatartásának képzetét, s a klasszicista formálási elvet. Egészen az 1860-as évekig tartotta magát az a másik verstípus, amely visszatérést hirdet a naiv, az illúzió és a valóság szétválása előtti szemlélethez — s ezt vagy a gyermekkor naiv egységében, vagy a természeti ember problémában világában találják meg, Petőfi nyelvén elmondva. A harmadik verstípusban az ellentétes tudatállapotok szembesítése lép fel szövegstrukturáló elvként. Már valótlannak tételezik a „naiv szemléletben föltáruló világot” a pozitivista józanságelv követelményeinek megfelelve, a „tulajdonképpeni” világot viszont olcsó sztoikus moralizálással utasítják el. Leggyakrabban a képzelet és a tapasztalat, az álom és ébrenlét, a mámor és a sivár józanság, a gyermekkor és a felnőttkor realizmusa, az emlék és a jelen ellentéte jelenik meg e deszcendens
