Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A költői világkép újszerű felfogása
KÖNYVRŐL KÖNYVRE struktúrájú elégikus hangulatú versekben. Az ötvenes években még megjelenik a későbbi szentimentális-biedermeier líra elődja is az illúziókba menekülő költők műveiben (ők Bajza almanach-lírájának hagyományára támaszkodtak). Vörösmarty Előszójának nyomán alakult ki az a verstípus,a mely a kaotikus erők uralta világlátomást rajzolja föl, a nemzethalál vízióját, a démoni erők térnyerését (gondoljunk Arany kései balladáira), a reményelenség vállalása nélkül, a „személyes hanyatlásélmény” elfojtásával. A „pozitív erők uralta világ” látomásáig csak a katolikus Madách jut el — ő az egyetlen, akinek költészete Vajda mellett őrzi a romantikus líra attitűdjeit. A kor költői azonban azt a regresszív lírát művelték, amely visszalépést jelentett a reformkor hazafias költészetéhez, világkép szempontjából a népköltészetben fellelhető világ naiv egységéhez — ezek voltak az ún. évfordulós versek; a reformkor nagy törekvéseinek aprópénzre váltása, a nemzeti álmitológiák létrehozása igényes világképi törekvés nélkül lesz jellemző a népnemzeti iskola költőire. Egyedül Arany János volt az, aki mind tanulmányaiban, mind szépirodalmi műveiben őszintén szembenézett kora ellentmondásaival. Jellemző az is, hogy éppen ő volt az, aki Kozmopolita költészet c. versével kirobbantotta a vitát a népnemzetiek és a fiatalok között. S. Varga Pál egyedül Vajda Jánosnak szentel külön fejezetet líratörténetében, de az ő költészetét is ellentmondásosnak tartja: míg szerelmi költészete gyönyörkultusza és életvágya immanens kiteljesedésében a látomásos ihletben feloldódó szubjektum öntörvényű manifesztációja, addig politikai költészete teljesen a rtépnemzeti vágányon halad. Mégis ő az, aki a természetben való feloldódás (A vaáli erdőben) panteisztikus élményével, erotizált tájköltészetével a századvégi vitalista tendencia útra bocsátója a magyar lírában. Vörösmarty és Vajda az, akiket Komjáthy példaként tekinthet szimbolizmusának megalkotásához. A századvég harmadik nagy irányzata az a költészet, amelyet S. Varga Pál szentimentális-biedemeier irányként ír le. A felvilágosodás korának szenti- mentalizmusa, amely a (főleg német) romantikán edződött meg, már a kortárs által is „iránytalan irányköltészetté süllyedt” (Palágyi Menyhért), s szerzőnk is sok hangot vél felfedezni az ide tartozó költők műveiben. A holdsugaras, rózsafátyolos idilli szerelem közmegegyezés által felállított világának elfogadása oda vezetett, hogy már ők is erőltetettnek érezték saját verseiket. Elsőként Reviczky költészete mutat túl a lehangoló perspektíván úgy, hogy a vágy hiányát állítja a boldogság mint értékcél helyébe, de ő is legtöbbször a kispolgári moralizmus fakó, Schopenhauert a felszínen kisajátító megoldásaiba fullad, mint Endrődi, Rudnyánszky és a többiek. Az ő lírájuk viszont megteremtette azt a kifinomult, polgárias kultúrát, amely nélkül a Nyugat sem jöhetett volna létre; s ők azok, akik a szentimentalizmust a hangulat felé meghaladva elsőként írtak impresszionista verset, sőt a szimbolizmusra is ráéreztek néha (Endrődi: Keringő). Bármennyire is igyekezett elkerülni S. Varga Pál azt, hogy a modernizmus teleologikus képzeteinek analógiájára írja meg a XIX. századi líratörténetét, ha
