Irodalmi Szemle, 1997

1997/3 - ANKÉT - Hová, merre? (Dr. Máté László, Miklósi Péter, Neszméri Sándor, Szilvássy József, Duba Gyula, Gál Sándor, Dobos László)

ANKÉT

nem — talán! — a józanság. A gondtalan öröm lehetősége nem igazán adatott meg nekünk, ám a kiegyensúlyozott realizmus nyugalma talán igen! Kisebbségi létünket fenyegető, mindennapi tapasztalataink tagadhatatlanok. De azt is tudjuk, nem a nemzeti és etnikai kisebbségek megszűnése és eltűnése jellemzi a mai Európát. Éppen ellenkezőleg, a történelmileg elmosódó és beolvadt etnikumok újjáéledése (bretonok, lombardiaiak) vagy az identitásukban és önállóságukban megrövidítettek követelései (baszkok, korzikaiak). Korunkban a nemzeti és nyelvi identitástudat reneszánsza sejlik fel előttünk. Ennek az identitástudatnak az indokoltságára és jövőjére építi új erkölcsét és humánumeszményét Európa. A modern demokratikus emberi jogok sajátos és fontos összetevője éppen a kisebbségi jog. A kisebbségek végletes elnyomásának és felmorzsolásának az esélye csökken. Kisebbségünket az idő távlatában nézve megállapíthatjuk, hogy olyan, mint a tüdő a szervezetben, méretei pulzálva növekedhetnek vagy csökkennek, ám közben lélegzik, él. Az évezredes magyar történelmi és nyelvi kultúra Európa szerves része. Magyarként élni lehet és érdemes. A hűség törhetetlensége és a választás sorsa nem a parlamentekben dől el, hanem a lelkekben.

G á 1 Sándor: — Aki a mai Szlovák Köztársaságban kénytelen élni, az, gondolom, velem együtt tudja, hogy nemcsak a jövő, hanem a jelen is kiszámíthatatlan. Sőt legyen ez bármennyire abszurd, ma Szlovákiában a múlt is kiszámíthatatlan. Merthogy a történelmet is ugyanolyan rezzenetlen arccal hamisítják, ahogy a jelent. A „jövőhamisítás” — bár igen bizonytalan kategóriának tűnik — a történelem és a jelen folyamatos hamisításának mintegy előre megtervezett függvénye. Az egésznek a „lényegét” pedig Beneš nemzetállami filozófiája — mondhatni: agyréme — adja.

Hogy világossá váljék, mire gondolok, pár szóban illik áttekinteni ennek a „nemzetállami” morbiditásnak a genezisét. Ugye, a trianoni eszmekólika nagyjából ismert ma már; ám az, hogy a „legnagyobb törpe” — Benešt becézték így egykor kortársai — ebből milyen tőkét harácsolt össze, s hogy annak máig ható következményeit a mai nemzedékünkkel fizetteti meg, kamatos kamataival együtt a mai Európa, az aztán a dialektika történelmi triplaszaltója

— hátrafelé. Mert mi — immáron a harmadik-negyedik nemzedék — a huszadik század legrosszabb gettólétbe kényszerítve élünk. A mindenkori cseh/szlovák kormányzatok ezt a nemzetiségi gettóvalóságot folyamatosan és céltudatosan szűkítik és szigorítják. Az elmúlt hét évtizedben a szlovákiai magyarság elvesztette szülőföldjének a felét; a csehszlovák agrárreform meghirdetése idején a magyarok lakta térségben 325 852 hektár mezőgazdasági terület jutott lefoglalás alá. (Lásd Machnyik Á. Csallóköz című kötetét). Ebből 1930-ig 64 ún. kolóniát alakítottak ki 1746 telepessel, amivel kezdetét vette a szlovákiai magyarság földarabolása, szigetesítése. A háborút követő birtok- kobzások, amelyeket abban az időben a dallamos „partizánské statky”-nak becéztek — röviden: „parsztar” —, lényegében az előbb említett földreform egyenes folytatását jelentették. Ez az „akció” is hozzávetőlegesen az 1918 után