Irodalmi Szemle, 1997

1997/3 - ANKÉT - Hová, merre? (Dr. Máté László, Miklósi Péter, Neszméri Sándor, Szilvássy József, Duba Gyula, Gál Sándor, Dobos László)

ANKÉT

zett feltupírozni a Csemadokot, anakronisztikus és sok pénzt fölemésztő monstrerendezvénnyel. Azért is, hogy talmi hatalmat és csillogást idehaza és Magyarországon jól kamatozó befolyást szerezzen a már említett „nagymoguloknak” és önjelölt nemzetmentőknek. S kimondani azt is, hogy menthetetlenül zsákutcában kötöttek ki azok a téveszmék is, amelyek nyolcvankilenc után olykor még ma is valamelyik párt segédcsapatának hitték és szeretnék hinni ezt a szövetséget, és szolgalelkűségük jutalamként várták e párt, esetleg az állam állandó anyagi segítségét. Ha minderről nyíltan beszélünk, akkor kristályosodhatnak ki előttünk azok az értékek és fundamentumok, amelyekre a kulturális szövetség jelenét és jövőjét kell építenünk.

Duba Gyula: — A jövőt az életfogytiglanig elítélttől sem lehet elvenni, nem még egy néptől! Tartalmassága és minősége nehezen kiszámítható, ám a jövő ennek ellenére adott. Záloga az emberben, a népben rejlik. A fogalom jelentését, jövőképünk értelmezését azonban át kell értékelnünk s megújítanunk. A múlt arra tanít, hogy a társadalom jövője — s az emberé is — korlátozott érvénnyel tervezhető és a célokhoz vezető fejlődés csak mértékkel irányítható. Az emberi léthez, a megmaradáshoz és az élethez nemcsak programok fogalmazása és irányok megjelölése, nem csupán szervezés, tehát politizálás szükséges, hanem természetes önbizalom, vágyak és tapasztalatok edzette akarat és élni akarás kell. Az élet alapvetően nem eszmei program, hanem öncél és elemi törvény, természeti tény. Az ember — s a nép — életre született. Életösztöne arra készteti, hogy szülőföldjén és anyanyelvében elődei, ősei örökét folytassa. Folyamatos léte a természeti törvény erejével bír.

Korunkat és mindennapjainkat a politika mindenhatóságának és módszerei túlburjánzásának a ténye jellemzi. A végzet a politika! — mondta volt egykor Napóleon Goethének. S a politikusok — a politikai újságírás és politizáló irodalom — jelszavas fogalmakkal írja körül a kisebbségi lét esélyeit. Nemzeti tudatunk egyik hagyományos tragikus fogalma a „nemzethalál”. A túlélés esélyeit, a megmaradás igényét és az otthonra találás vágyát fennen hangoztatjuk. Önismeretünk érzelmi vonásaira utalnak a nemzet magánya, a lemorzsolódás és széthullás látomásai. Gondoljunk a Szózatra! Nem szólhatunk ellenük, élő reáliák. Nemzeti életérzésünket árnyalják és motiválják.

Látnunk kell azonban, hogy minden borús jóslat — legismertebb a múlt század első feléből a Herderé —, minden sorstragédia ellenére a nemzet él! A magyar nemzeti kisebbségek folyamatosan léteznek. Működő életerőik meghaladják veszélyeztetettségüket. A magyar történelemből számos korszakot, eseményt és sorsot idézhetnénk, létharcok sorozatát a Hemingway által megfogalmazott igazság fényes példájaként, nevezetesen, hogy az embert el lehet pusztítani, de megtörni nem! Ijesztő árnyak és józan reáliák villózásában (közösségi) lelki egészség megóvásának a szempontjára figyelmeztetnék. Úgy gondolom, nem szükségszerű az elmúlás árnyékában élnünk! A kisebbségi történelem úgy alakult, hogy számunkra a ború ellenpólusa nem a derű, ha