Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - ANKÉT - Hová, merre? (Dr. Máté László, Miklósi Péter, Neszméri Sándor, Szilvássy József, Duba Gyula, Gál Sándor, Dobos László)
ANKÉT dok a jövőben önazonosságtudatunk szilárd pillére legyen. Ennek előfeltétele, hogy három-négy évre szóló és jelentősebb módosítások nélkül követhető programja legyen, ami nem az ésszerű kompromisszumokat, hanem az elvtelen, gerinctelen, megalkuvást fogja eleve kizárni. És nem a kirekesztés eszközével, hanem a szolgalelkűséget megszégyenítő becsületes munka révén elhatárolódik a magyargyűlölő hatalommal puszipajtáskodó gyászmagyaroktól, akik 1997 februárjában már ott tartanak, hogy ún. népjóléti mozgalmuk sajtóértekezletén nyilvánosan bírálják azokat a magyar szülőket és pedagógusokat, akik — élve alkotmányos jogaikkal — továbbra is kiállnak a kétnyelvű bizonyítványok mellett. Nem Zsolnán, Tarnócon vagy Ólublón, hanem az ország magyar tannyelvű iskoláiban. Nem kevésbé lényeges, hogy a szlovákiai magyar közösség felparcelláztatását eredményező új területi-közigazgatási rend ármánykodásaival dacolva megelőzzük a szétszórtság kialakulását. Ennek kovásza lehet a Csemadok, elvégre kis híján fél évszázada olyan alapintézménye a felvidéki magyarságnak, amely — több száz alapszervezete, különböző rendezvényei, művészeti csoportjai, művelődési klubjai révén — kisebbségi létünk ideghálózatává fejlődött. Igaz, s ezt szemforgatás lenne elhallgatni, hogy mindehhez pénz is kell, méghozzá nem is kevés! De mert az ügyeletes hatalom a szó legeredetibb értelmében fél a Csemadok országos hálózatától (elvégre tömegeket tud megmozgatni!), naivitás azt hinni, hogy a költségvetésből majd anyagiakat juttat a működéséhez. Elvégre már 1995 óta szemrebbenés nélkül elszabotálja ezt a törvényes kötelességét. Ezért nem marad más választásunk, mint a gyors önszerveződés, a közösségépítő önadózás, ami a civil struktúrákban nem új dolog, csak Kelet-Közép-Európa posztkommunista országaiban egyelőre szokatlan valami. De tessék csak utánaszámolni: ha a Csemadok kb. 80 ezres tagsága fejenként évente csak 100 koronával járul hozzá e szervezet anyagi autonómiájának megteremtéséhez, az esztendőként 8 millió korona! Ha 200 koronával, akkor az az iménti végösszeg duplája, és hadd ne folytassam a fejszámolást... Sőt! Az sem tartanám eretnekségnek, ha nemcsak a Csemadok-tagok, hanem a szlovákiai magyar választópolgárok zöme hajlandó lenne az ilyen önadózó áldozatvállalásra, hiszen akkor e tízmilliókból — a Csemadok aktivitásainak finanszírozásán túlmenően — kisebbségi kultúránk egésze építkezhetne. Szerintem tehát a Csemadok 1997-es tisztújító közgyűlése akkor végez majd valóban sikeres munkát, ha nemcsak a keserveinket fogja — joggal — felpanaszolni, nemcsak a tennivalókat veszi lajstromba, hanem önmentő-önmegtartó alapítványi rendszerünk fundamentumát is megveti. Nem az a fontos, hogy ez amúgy magyarosan: közfelkiáltással történjék; hanem az a lényeg, hogy saját kezünkbe véve megmaradásunk esélyeit, mihamarabb megteremtsük művelődésünk és kultúránk működtetésének, fejleszthetőségének feltételeit. Hová, merre? — szól a bevezetőben felvetett költői kérdés. Nos, hadd feleljek a lehető legprózaiabban: a cselekvés irányába. N e s z m é r i Sándor: — Amennyiben a kérdés költői, a válasz egyszerű:
