Irodalmi Szemle, 1997

1997/3 - Vércse Miklós: Az aranyat szóró juhászlegény (Gorái mese)

Gorái mese

benne. Aztán eszébe jut, hogy mi lennem ha kérne tőlük legalább egy aranytallért.

— Hé, emberek — szólítja meg őket a juhászlegény —, adjanak már nekem legalább egy tallért!

— Hát csak vegyél magadnak — mondták valamennyien egyszerre, mert akkorra már megjött a hangjuk.

Odalép hát a juhászlegény az aranyszekérhez, elvesz egy tallért, s ezzel a szekérhez ragadt emberek testéről mintha lehullott volna a varázslat. Ők is tüstént észrevették, hogy most már nem tartja őket fogva az aranyszekér. Egymásután leugráltak a szekérről, és futásnak eredtek. Ahogy a juhászlegény látta, mint menekülnek a kocsiról, utánuk kiáltott:

— Hát a pénz nem kell ?

— Tartsd csak meg magadnak! — hallatszott szinte mindenfelől, mert ugyancsak szaladtak, amerre láttak. Örültek, hogy ép bőrrel megúszták a dolgot. Attól tartottak, hogy az ördög változott át juhászlegénnyé, és most így csábítja őket vissza, hogy valamennyiüket az aranyszekérhez ragassza.

Ahogy a juhászlegény meggyőződött róla, hogy valóban nem kell nekik a pénz, megragadta az aranyszekér rúdját, és behúzta a szekeret a faluba, egészen a felvégre. Ott aztán osztogatni kezdte a tallérokat a szegényeknek. Annyit osztott mindenkinek, hogy alig bírták elvinni. De nekünk alvégieknek nem jutott belőle egy fitying sem. Nem azért, mintha a juhászlegénynek nem lett volna elegendő tallérja, hanem mert amikor már megunta a tallérok osztogatását a felvégen, így kezdett okoskodni:

— És most húzzam ezt a szekeret az alvégre is? Inkább felülök rá, így lefelé elvisz engem is.

Ahogy kigondolta, úgy is tett. Hanem az aranyszekér úgy nekilódult útközben, hogy szinte repült. Elrepült az alvég fölött, aztán a dombok, a hegyek és a Tátra fölött is, egészen a fellegekig. Ott nekiütközött egy hatalmas felhőnek, és felborult, a csillogó tallérok meg szétgurultak az égbolton.

Aki nem hiszi, nézze meg! Láthatja éjjelente ragyogni őket odafent.

Vércse Miklós fordítása