Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - Dominik Tatarka: A csodatevő tündér
Dominik Tatarka gatta. A csonka fákban, az elgörbült vasvázákban, elhagyott udvarokon embereket látott. Ugyanaz a kényszer, furcsa kedvtelés, lehetetlen vágy vagy mi volt az, vezette őt most is, mígnem váratlanul az állomásra került, a nagy előcsarnokba. Egy pillanatra sem, még álmában sem, egyáltalán nem jut eszébe arra gondolni, még kevésbé csodálkozni, hogyan, miért jutott egyszerre ide épp ebben az időben, ráadásul ezzel a fura, ujjára akasztott palackkal. Úgy látszik, már teljesen megfeledkezett róla: Mert ez itt szintén az ő világa volt, az a tér, amelyet már régen fölfedezett. Tele volt vonatra váró, szunyókáló emberekkel. Csönd volt, egyáltalán nem úgy, mint az állomáson lenni szokott. A vonatok tetszés szerint jártak.A jónép még várt, a sarokban szunyókált, a padokon, asztalokon a fáradtságtól hervadtan aludt. És Durdík csöndesen botorkált, föl és le mászkált, kutatta a sarkakat, igyekezett megjegyezni ezt az egész pislogó, elsötétített, kék villanykörtékkel alig- alig megvilágított közeget, benne a helyzetet, csoportosulást, a hervadt alvók egész családjait. Egy bátyóra lett figyelmes, bizonyára valahonnan faluról jött. Összekuporodva ült, könyökével térdére támaszkodva gondterhelt fejét tenyerében őrizte, ujja hegyét halántékára nyomta. Nem aludt, nem szundított, gondolkodott, vagy talán nem is, a lába előtti egyetlen padlókőre bámulva tűnődött magában. De miről tűnődött? Mellette a pádon véletlenül üres hely maradt. Csöndesen melléje ült. De ott volt a palack. Mit csináljon most vele? Továbbra is az ujján tartani — nevetséges. Csöndesen, tapintatosan a talpa közé próbálta helyezni a padlóra, de az üveg mégis a kőhöz koppant. A bátyó megrezzent mellette, észrevette a palackot és megbotránkozva elfordult: így a palackkal csak bolond járhat vagy bizonyára valamilyen garázda. Durdík nyomban fölállt és tovább mászkált a peronon és a várótermekben. Ó, miért nem járnak a vonatok? — szomorodott el. Mikor lesz már ennek vége? Ha nem volna háború, ha a vonatok úgy járnának, mint normálisan, az emberek és én nem töltenénk itt így az éjszakát. Időre jönnék, és máris bemondanák: Fölszállni, az első vagy harmadik vágányra épp most fut be a gyorsvonatom, sietek. De így? Mit keresek itt. Várok. De mire? És ahogy mászkált, és reménytelenül, ostobán szomorkodott, az egyik váróterem megközelíthetetlen sarkában megpillantott egy lányt. Megjött vagy elutazóban volt? Lekötötte figyelmét. Talpig feketében volt. Szundított vagy álmodott? Kis bőröndjére támaszkodott, amely ott volt mellette a pádon, és ugyanolyan fekete volt, mint a ruhája. Egy percig sem habozott, átlépkedte az alvók keresztbeálló, összegabalyodott lábait, amelyek áthatolhatatlan, híná- ros, sötét őserdőként torlaszolták el. Egészen melléje furakodott. Egy ideig állva maradt, úgy, ahogy volt, palackostul, a lány arcát nézte, tekintetével átölelte egész termetét, egész helyzetét, amelyet álmában foglalt el. Durdík egy ideig ácsorgott fölötte, éppen kieszelte a cselt, miként szólítja majd meg, amikor egyszerre... szörnyűség — fölbúgtak a szirénák.
