Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - Dominik Tatarka: A csodatevő tündér
A csodatevő tündér És akkor a lány, a nő mint egy Csodatevő Tündér — mert ő volt az, Anna bella, pontosan ő, ahogy az utólag és csakhamar kiderült — fölrezzent, fölocsúdott álmából, fölugrott, rá villantotta a tekintetét, aztán arra a nevetsége1 palackra nézett, amely a mutatóujján lógott. Szürke szemében, ahogy döbben ten rámeredt, egyszerre minden összefolyt a szirénabúgásban. Egyik kezével, amely még szabad volt, fölkapta a kis fekete bőröndöt, és együtt kirohantak. Együtt futottak valahova. A lány tágra nyílt szürke szemében — úgy rémlik, még most is — döbbenet ült. Nem, semmiért e világon, a világért sem mentek volna a föld alá. Kiabáltak utánuk: Pincébe! Nem hallották? Hé! Pincébe! De a lány csak futott. S ő utána a kis bőrönddel. Cibálták egymást. De ő nem és nem, a világért sem ment a föld alá. Ezerszer jobban félt a fedezéktől — bizonyára volt már tapasztalata —, mint a bombázástól a szabad ég alatt, Végül egy szűk utcában járőrség állta el útjukat, s bekergették őket a bank hatalmas épületének földszintjére. S ott akarva-akaratlan együtt ereszkedtek le vagy két-három emeletet a föld alá. Mindennek ellenére ott várták meg együtt a hajnalt. Minden, amihez tekintetével és többi érzékszervével hozzáért, ami a szeme előtt volt és amit elképzelt, amit maga kitapintott, s amit Annabella, az idegen nő érzelmével és érzékeivel, döbbenetével érintett, olyan valószínűtlennek tűnt, hogy sokáig nem tudta sem felfogni, sem bevallani. A világ úgy remegett, mint egy hálóba fogott madár, mint Annabella derengő szürke szemének döbbent recehártyája. És szétszóródott a fagyos, fluoreszkáló bombák jégcsapjai alatt. A ich Péter fordítása Kopócs Tibor: Szirén, 1985, lavírozott ecsetrajz
