Irodalmi Szemle, 1997

1997/3 - Dominik Tatarka: A csodatevő tündér

A csodatevő tündér

De csak követelőzött, mint egy kisfiú, hallani kívánt valamit. Aztán így próbálkozott:

Az éjszaka mégis énekel, a baglyok szemével, de én nem hallom, pedig kellene.

Képzeletben levetkőzött. Kis vízesés alá ugrott, ott Párnicában. Csodálatos. Tarkóján habzik a víz, hátán a bőrébe váj.

Habos Panni. Az a szünidő olyan volt, mint a folyó. Pezsgett, egész hosszában még most is emlékezetében pezseg és habzik.

Szája kiszáradt. Egész idő alatt szájtátva hallgatózott. Szája a színjátszó buborékokat kapkodta. És mégis szomjas volt. Ivott.

Ahá, ott van egy kocsma. De zárva van. Na megállj!

Dühösen dörömbölt.

— Kinyitni! Rendőrség.

Alig nyitott ajtót a mezítlábas kocsmáros, máris besiklott. A pulton egy mulatságos kék csappal ellátott palackot pillantott meg. Megragadta. A kocs- márost vállon veregette, kiszórta a pultra utolsó koronáit, és köd utánam, már ott sem volt.

Szájába fröcskölt, öblögetett, ivott. Mégis teljesült valami. Ujjára akasztotta a palackot. És most? Semmi. Ugyan mi lenne? A palack robbanékony, mulatságosan fröcsköl, engedelmes csapja van. így mindjárt vidámabb. Csak most tudja, milyen szomorú, bánatos volt azelőtt.

Feketerigó nem énekel a sötét éjszakában.

Arcába fröccsintett magának. Fölfrissült. Aztán amint úgy ment, amerre ment, minduntalan megnyomta a csapot, hol az arcába fröcskölt, a tarkójára és a hajára, hol pedig a járdát spriccelte végig, mint egy bolond.

Sajnálhatjátok, hogy nem vagytok velem, jutottak eszébe a barátai, mert nem volt, aki nevessen rajta. De mindjárt megvigasztalódott, amint a csapján fogva meglóbálta a palackot az ujján. Mégiscsak valami. Fröcskölő magánszö- kőkút.

így ment, mendegélt, míg váratlanul odaért, ahol — ahogy mondogatta — borzalmát és nyugtalanságát szokta lepárolni.

Magányos kóborlásain halálra döbbentette magát. És amikor már olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán, amikor ránehezedett a világfájdalom és a szorongás, hogy szinte cseppfolyósán hagyta el ereje, mintha vérezne, épp akkor

— csodák csodája — a vak biztonságával megtalálta azt, amit keresett, rom és szemét hordaléka közt csonka, haldokló fák közé került, megtalálta az elfelejtett sikátorokat, széteső, rozzant házakat, vadul elgyomosodott udvarokat, a rozsdával és vénséggel eltorzult limlom rakásait. Itt leült, bámult, álmodozott, itt találta meg idomait, légkörét, érzéseinek megfelelő tájképét. Itt gyötörte magát, habár nem is sejtette, hogy gyötri magát, mert kéjjel gyötrődött, álmodozva, poetikusan, fiatalosan. Hogy miért? Azért, igen, mert az emberek még mindig szenvednek, s a városok a bombaszőnyeg alatt összeomlanak. E puszta, eltorzult helyeken valami megható volt, szinte fantáziája szárnyait bonto-