Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - Gál Sándor: Kétlábú szék (regényrészlet)
Kétlábú szék dús, szőke haja s a valószínűtlenül kék szeme. Első ránázésre olyannak tűnt, hogy a természet örök szüzességre ítélte, merthogy hiányzott róla minden, ami a férfiember vágyait felkelthette volna. Nekem pedig még véletlenül se fordult meg a fejemben, hogy Amálkához bárminemű közöm lehetne, azon túl természetesen, hogy osztálytársak vagyunk. Most azonban megörültem neki, bár nagy szomorúságot láttam az arcán, s a szeme alatt lévő piros karikák arról tanúskodtak, hogy Amálka valami miatt sokat bőgött. Természetes, hogy miután köszöntem neki, a bőgés okát firtattam. — Mi a hézag, Amál? Csak nem kergettek el otthonról? — Nem kergettek — mondta dacosan —, magamtól jöttem el. — Akárcsak én — szaladt ki a számon. Erre meg Amálka meresztette rám valószínűtlenül kék szemét. — Miért? — Mert volt valakim, aztán most már nincs. Hát ezért. És te? Amálkának a kérdésemre sírhatnékja támadt, s pityeregve meg szipogva rakta elém gondjai nagyobbját. — Én gimnáziumba szerettem volna menni, nem ilyen állatosiskolába, de már nem mertem otthon maradni. Tudod — folytatta hüppögve Amálka —, nekem mostohaapám van... Itt elakadt s egy ideig a vonatkerekek kattogtak csak, hanem aztán — s ez az arcán is láthatóvá vált — Amálka úgy döntött, hogy eljövetelének okát-tit- kát megosztja velem. — Azért nem merek otthon maradni — így Amálka —, mert viszonyom van a mostohaapámmal. ' — Mi a fenéd van? — Viszonyom — ismételte meg Amálka a nagy titkot. — Ha anyám rájönne, megfojtana. Ezért kellett eljönnöm otthonról, ezért nem járhatok gimnáziumba se... —Amálka — mondtam kimérten, már-már a felnőttek ridegségével —, te nem mondasz igazat. Lehet — folytattam —, hogy nem vagyok valami eszes fickó, de rühellem, ha hülyének néznek. — Én nem nézlek hülyének. Amit mondtam, színtisza igazság. Tavaly tavasszal anyámnak egy hétre el kellett utaznia valamilyen tanfolyamra Akkor kezdődött Egy este bejött a szobámba, és mindenfélét összebeszélt arról, hogy már nagy lány vagyok, s hogy itt az ideje megtanulnom, mit s hogyan tegyek, hogy ne keveredjek bajba. Aztán már nem csak beszélt; én pedig egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal sem ellenkeztem, hanem hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. És akkor hazudnék neked ha azt mondanám, hogy megbántam. Nem bántam meg, hanem büszke voltam arra, hogy kellek egy igazi férfinak. — De Amálka... — Hadd ezt! Megnéztem magamat néhányszor már a tükörben... — Szép a hajad meg a szemed. Erre megint elbőgte magát, odabújt a vállamhoz, s hüppögve kérdezte: — Mit tegyek? Most mit tegyek, mikor annyira hiányzik?
