Irodalmi Szemle, 1997

1997/3 - Gál Sándor: Kétlábú szék (regényrészlet)

wál Sándor

Valami hülye közhelyet kibökhettem volna erre az elvont kérdésre, de jobbnak láttam hallgatni. Megsimogattam Amálka haját, aztán a nyakát, s mintegy vigasztalásként egyéb irányba is elkóboroltak az ujjaim. Erre aztán Amálkában is mintha éledezni kezdett volna kíváncsiság, aminek az lett a vége, hogy ő is, meg én is elfelejtettük az otthonról való eljövetelünk okát. Olyannyira, hogy Amálka megvárván, hogy a kalauz átmenjen a kocsinkon, az ölembe ügyeskedte magát, s korához alig is mérhető tapasztaltsággal igazított el és be mindent, s tette mindezt oly átszellemültséggel, hogy mire a csodálkozástól és meglepetéstől magamhoz tértem, már együtt ringtunk a vonatkerekek ritmusával. Aztán, amikor megint állomáshoz közelített a szerelvény, Amálka leszállt a nyeregből, s elfoglalta helyét az ablak mellett, sejtelmesen mosolygott. így vártuk meg a kalauz ismételt fel- és eltűnését, s a következő állomásig az időt a kölcsönös örömosztás kellemes perceivel töltöttük el.

Sötét volt már, amikor a szétlőtt állomáson kiszálltunk a vonatból.

— Most felejtettem el örökre a mostohaapámat — mondta határozottan Amálka, amikor a kúriába vezető útnál, miután megcsókolt, elváltunk. Ellenben én akkor kezdtem megérteni, hogy minden, ami megtörténhető, megtörténik az emberrel, sőt, hogy a lehetetlennek tűnő is lehetségessé válik. Attól függ az egész, hogy kivel, hol, s mikor találkozik az emberfia.

Jankovich Imre: Ipolyság városrendezési terve, 1985