Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - Gál Sándor: Kétlábú szék (regényrészlet)
Kétlábú szék tett titok különböző változatai között éltünk volna. A közeledések és az e: vozások ezerféle ritmusát éltük meg, természetesen ki-ki a maga ismereteit és tapasztalatait tovább szaporítva az időben. A fiúk természetüknél fogva érc’’ sen, olykor durván követték ösztöneiket, míg a lányok — bár akadt kivé — csendesebben, visszafogottabban, rejtettebben élték meg ugyanazt. A végkifejlet azonban — miként a színpadi játékokban — hol drámával zárult, hol szerencsésen végződött. Egyébként azokban a napokban sem az előbbinek, sem az utóbbinak nem volt különösebb jelentősége; egy-két nap alatt semle- gesítődtek a tragédiák, a sikerélményeket esetleg újabbak követték. Az azonban tény, hogy Beke anatómiaórái valahányunkban nyomot hagytak, s nemcsak az elmélet szintjén, hanem a gyakorlatban is. Mert például, amikor otthon Zsuzsa először hívott magához, mindarról, ami közöttünk történt, csupán annyit tudtam, amit a kocsma előtti legénytanácskozások felszínessége adott. A folyamatok elméleti-tudományos alapjait ezeken az órákon sajátítottam el. Nemcsak azt tudtam így már, hogy mit miért teszek, hanem azt is, hogy mi miként történik, és azt is, hogy miért. Egyszeriben minden roppant egyszerűvé vált, természetessé, s mert minden folyamatot megneveztünk, könnyebb volt beszélni is róla. Igaz ugyan, hogy az istállói priccsen nem volt idő a beszédre, mert hát ott tapasztalt asszonyok között voltunk, de az osztályunkbeli lányok — legalábbis az első hónapokban — még féltek. De nemsokára — a többség — szinte beérte a tehenészetben dolgozó asszonyok cselekvőkészségét. Ebben a felfutásban sokat jelentett Klein igazgató elvtárs ambíciója és aktivitása a lányokat illetően. Egyebek mellett volt könyvelési gyakorlatunk is, amelyet az irodában végeztünk. Általában a könyvelési gyakorlatra párosával osztottak be; egy lány mellé egy fiút. A tennivalót Klein igazgató elvtárs osztotta el, s ha szemrevaló lány került az irodába, a kettős könyvvitel titkaiba beavatandó, őt általában a saját irodájába hívta be, ahol a tantárgyi ismereteken túli tudásra is sort kerítettek. Klein igazgató elvtársnak ez az oktatási módszer igen tetszett, a lányok pedig mukkanni sem mertek arról, hogy a direktor elvtárs irodájában miféle élményekben részesülnek. Én is csak véletlenül tudtam meg, amikor egyik délutánon az épület melletti farakások mögé suttyantam elvégezni ama kis- dolgot, s a farakások árnyékában ott találtam Varsányi Böskét, aki- tizenöt évével akár húszévesnek is mondhatta volna magát — fara-csecse cipónyi. Böske a farakáson ülve hüppögött, s én hirtelenjében nem tudtam, mit tegyek, merthogy igen sürgős lett volna a füttyentés, de feltámadt bennem a szánalom és a kíváncsiság is, így hát fegyelmeztem magam. — Mi bajod? — kérdeztem a nagy farú Varsányit. — Semmi... — A semmi miatt bőgsz? / — Nem... — Segíthetek? — ezt már majdnem elmenőben vetettem oda, de Böske erre még keservesebb bőgésbe kezdett. — A Klein — mondta valami különös hangsúllyal.
