Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - Gál Sándor: Kétlábú szék (regényrészlet)
Gál Sándor — Mi van a dirivel? — Most mi lesz így velem? — Hogyan így? — Hát nem érted? Könyvelési gyakorlaton voltam, és... Ekkor kezdett derengeni bennem, hogy Varsányi miért bőg. Hű, de melegem lett hirtelen, s még arról is megfeledkeztem, ami a farakások mögé kényszerített. — A diri meghágott? Böske szipákolva bólintott. — És te? Hagytad? — Kezdetben nem — mondta, majd rövid tűnődés után még hozzátette: — Aztán már igen... — Akkor meg mit bőgsz? Túl vagy rajta. — Én már egy éve... De a többiek... — Mi az, hogy a többiek? — A Kócos meg Margó meg Edit... A növényes lányok közül is voltak már nála az irodában. — A Kócost is kikezdte? — ezt azért kérdeztem, mert Kócos olyan hallgatás volt, mint a zárdabeli apácajelöltek. Ha Beke a méneket meg a bikákat emlegette, csak bámulta az asztalt. — Kócosnak se volt az első, tudom. Csak Margónak meg Editnek. így tudtam meg, hogy miként működnek e világ dolgai. Hogy a hatalom és az erő mit jelent, s hogy mi a fent és a lent. Egy pillanat alatt történt ez a megvilágosodás bennem, s ettől kezdve minden igyekezetem célja az lett, hogy ne maradjak lent, hogy eljussak odáig, hogy ne nekem parancsoljanak, hanem hogy én parancsolhassak másoknak. Vagy még inkább — mert a parancsolgatáshoz nemigen éreztem magamban se kedvet, se tehetséget —, hogy mindenkitől és mindentől függetlenül élhessek, s hogy azt tehessem, ami érdekel, amit szeretek. Mondjuk, lehetnék erdész vagy vadőr. Amit Varsányitól megtudtam, magamba temettem, hiszen változtatni azon, ami megtörtént, már úgysem lehetett. Egyébként pedig teljes mértékben igazat adtam Labancz úrnak, aki az egyik ügyeletes éjszakán beszélgetés közben az iménti kérdésekről így nyilatkozott: „Minden vállalható és megtehető, ami természetes. Ez, édes fiam — így Labancz úr —, érvényes az emberi kapcsolatok teljességére is." Azt pedig már a saját tapasztalataimból összegeztem, hogy a férfi és a nő kapcsolatában, már ami a végső döntést illeti, az a lényeg, hogy az egyik mond valamit, a másik pedig elhiszi. Ezekkel a gondolatokkal felruházva utaztam — első ízben — haza azon a hétvégén. Ahogy a fapados kocsiban zötykölődtem, közeledvén az otthonomhoz, valami jóleső bizsergés ezt az egészet kiszorította a tudatomból; előbb az járt a fejemben, hogy mi történhetett otthon, amíg távol voltam. Hogy öreganyám győzi-e nélkülem a ház és kert körüli munkát. A kinti földekkel már akkor nem kellett foglalkozni, mert azokat egybeszántották — szövetkezeti falu lettünk, ami az időben külön rangot jelentett. Aztán a Bajkai szomszéd
