Irodalmi Szemle, 1997

1997/3 - Gál Sándor: Kétlábú szék (regényrészlet)

Kétlábú szék

golycsapatra, s mikor felröppentek, Labancz úr gyönyörűen kiduplázott közülük kettőt. A madarakat könnyen megtaláltam, s a zsákmányt felmutattam Labancz úrnak, aki magához intett, s a zsebéből ügyesen egybefűzött-suszte- rolt szíjbokrot nyomott a kezembe, amelyre azonnal felfűztem akt foglyot. A felrebbentett fogolycsapat csakhamar leszállt, s mi lassan, nes énül követtük, s amikor újra felröppent, ismét megszólaltak a tizenhatos kakasos fegyverek. Nemsoká-a aggatékom súlya jelenősen megnövekedett, mert a foglyok mellé két felbukfencezett nyúl is került, de egyáltalán nem bántam, sőt élveztem a vadászatot. Valahogy ennek másféle varázslata volt, mint az otthoni rapsickodásnak.Hiába, világos nappal, senkitől sem félve lőni a hajtott foglyot, s nem titokban hurokba fogni, azért különbség. Azt az első pár lövés után megállapítottam, hogy Labancz úr a jobb lövő; csak elvétve hibázott. Klein direktor elvtárs — igaz, lazábban is vette a foglyászatot — gyakrabban hibázott. Főleg a bal csőből lőtt késve, így az alacsonyröptű madarak elkerülték a bal sörétcsóvát. Dél körül aztán befejeztük a cserkészetet. A teríték — az itteni viszonyokhoz mérten — gazdagnak volt mondható; tízvalahány fogoly s három tapsifüles feküdt a lábunk előtt. A két vadász pedig a hajdani hagyományokhoz híven tisztelgett a zsákmány előtt. Ilyen tiszteletadást ott és akkor láttam életemben először, s egy kicsit meg s illetődtem tőle. Ahogy Labancz úr, a deklasszált egyén és Klein igazgató elvtárs levett kalappal állt a teríték előtt, az az élet egyik nagy pillanatának is felfogható helyzet volt. Persze csak számomra, hiszen a két derék agglegény mindezt számtalanszor megélhette, ám a jelenkori társadalmi helyzetet tekintve, e szertartásban felfedezhető volt valami különlegesség, mondhatnám egy letűnt világ visszajáró kísértete vagy kísértése. Ennek ellenére újra mondom, nekem ez a szertartás nagyon imponált. Mert az egészben vagy az egész mögött a tiszteletadás semmivel sem helyettesíthető jeleit véltem megjelenni. S ez volt az a többlet, ami a mi rapsickodásunk gyakorlatát meghaladta, még akkor is, ha abban sem találtam sem szégyellnivalót, sem alantasságot. Más volt, de a miénk, s ezen belül mi is megbecsültük a vadat, titkos zsákmányunkat.

Késő délutánra vergődtünk haza, kegyetlen éhes voltam, s fáradt is, hiszen nem akármilyen huszonnégy órát éltem meg, így hát vacsora után beleestem az ágyba, és másnap reggel a nevelő rángatott vissza a jelenbe, merthogy magamtól talán délig is húztam volna a lóbőrt. Csak hát az intézet rendje végső soron parancsokban összegeződött, amelyeket vagy a tanító elvtársak, vagy a nevelők hajtottak végre. Majdnem biztos vagyok abban, hogy ezek a végrehajtási tennivalók számukra is csupa kényszert jelentették, s bizonyára a hajnali óraberregést ők sem kedvelték, ennek ellenére a napirendet igyekeztek betartani, bárha erre sem felsőbb elhivatottság, sem valami rózsaszínű jövőelv nem serkentette őket. Mindennek ellenére volt valami a levegőben — egyúttal a társadalomban is — ami ezt az egész rendszert mozgatta, működtette. Például Beke tanító elvtárs tűnt ki különös szorgalmával, kiváltképpen a reggeli torna levezénylését találta nélkülözhetetlennek, s ezért — ha már a hajnali termelési gyakorlatra beosztottakat felébresztette —, a maradék gárdát