Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - Gál Sándor: Kétlábú szék (regényrészlet)
Gál Sándor tudott az állatokról, mint a tanonciskola tanító elvtársai együtt. Meglehet ezért is kapta meg az éjjeliőri beosztást; az elléseknél szükség volt szakismeretére. Meg aztán Klein igazgató elvtárshoz is régi barátság fűzte, amin nem is lehetett csodálkozni, hiszen Labancz úr is az agglegénységet választotta, nyilván ugyanazon elvektől vezérelve, amelyeket a mi direktorunk is vallott. Talán még az asszonyokon is megosztoztak, miáltal, ugye, a parlagi terminológia szerint „luksógorok” lettek, még ha az érintett fehérszemélyek ezt a tényt nem is verték nagydobra. Tehát Labancz úrral virrasztottunk azon a szeptemberi éjszakán, s éjfél után egy ellést is levezettünk. Helyre bikaborjúval gyarapodott a szocialista mezőgazdaság. Amikor az ellés után úgy találta Labancz úr, hogy minden rendben van, a fejőnők öltözőjébe küldött, mondván, hogy ott reggelig alha- tok. Csakhogy négy óra előtt az egyik hadiözvegy — Zsuzsával egykorú lehetett — ágymeleg testével beborított, s a fapriccs énekelni kezdett alattunk. Mire a többiek jöttek, hogy ne találjanak a priccsen, kiszédelegtem a takar- mányozóba, s ott az etetésre bekészített lucernára terítve egy pokrócot, egy pillanat alatt elaludtam. Amikor felébredtem, már javában sütött a nap, s Klein igazgató elvtárs — zöld vadászszerelésben — ott állt fölöttem, nemkülönben Labancz úr hasonló öltözékben. Vadorzói ösztönöm azonnal talpra szökkentett a vadászruhák láttán, ugyanis az éjszaka első felében Labancz úrral a vadászat szépségeiről folytattunk eszmecserét, mielőtt még a tehén körüli szülési és keresztapai gondokat nem kellett ellátni. — Labancz úr megítélése szerint — szólt Klein igazgató elvtárs — te ko- nyítasz valamit a vadászathoz Mára felmentelek minden munka alól, velünk jössz hajtónak. Vizsla helyett — tette még hozzá, nyilvánvalóan Labancz úr előtt fitogtatva szellemességét. Összecihelődtem, a csapnál megmostam az arcom, s mikor kimentem az udvarra, egy bricskán akadt meg a szemem, magányos ló rázta a fejét előtte, mert a legyek erősen kerülgették; volt belőlük bőségesen a tehénistállók környékén... Labancz úr hajtotta a fogatot, igazgatóm pedig a tennivalókra okított. — Fogolyra megyünk, de lehet, hogy lövünk pár nyulat is. Te, fiam, közöttünk jössz majd, s erősen arra kell figyelned, hogy a lőtt fogoly hol esik le. Ez azért fontos — folytatta tovább —, mert ha már meglőttük a vadat, nem illik otthagyni rókaeledelnek. Arról pedig, hogy Labancz úr is vadászik, nem kell tudni senkinek. Értjük egymást? — Igen — válaszoltam a kelleténél is gyorsabban, mert a hajnali priccstán- coltatás kellemes percei után egy igazi vadászat izgalma újra megbizsergette a gerincemet. Alig félórányi kocsikázás után a tetthelyen is voltunk. A két agglegény az ülés alatt elrejtett üvegekben lévő színtelen italból húzott egy-két kortyot, hogy jobban menjen a gyaloglás és a célzás; direktorom engem is kínált, de én nem szerettem akkor még az italt. Aztán beálltunk a répatáblába, s Labancz úr intésére lassan elindultunk. Nemsokára rá is akadtunk egy népes fo
